csőstül

na, váratlan helyzetek tömkelege zúdult rám egy vagy két nap alatt. de hát ez ilyen. a szar mindig csőstül jön, csak hogy a közhelyeknél maradjak.

az úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy a nemrég beszerzett, a gyártó által összeszerelt csodás galériaágyam fali rögzítője elengedett. én már sejtettem, hogy ez lesz, amikor a srácok befúrták a falba a tiplit, megatöbbit (én tuti tettem volna még kettőt, vagy hármat máshova is). szar a fal, ez tény, de azt azért nem gondoltam, hogy erős igénybevétel nélkül (vadszex, vagy akár simaszex) ez megtörténhet. én tényleg csak alvásra használom, na ez van. szóval ez javításra szorul. de hogy ki és mikor fogja megcsinálni, azt nemtom. leszakadni nem fog, aludni továbbra is tudok rajta, az erős igénybevétel esete meg nem igazán fenyeget a közeljövőben. a távolba meg nem látok.

aztán amikor ezt a tényt tudomásul vettem, reggel arra érkeztem komásan a konyhába, hogy csipásan megfőzzem a szemfelpattintós, szívdobogtatós kávémat, hogy a konyha kövén egy nagy kupac, szétfolyós eb ürülék várja az eltakarítást. na, remek. ilyet már vagy ezer éve nem csinált a kutyám. valami gubanc lehet. én arra gyanakszom, hogy elkezdtem a konyhai finom koszt maradékának beépítését az eb étkezésébe, hogy kicsit szedjen magára pár kilócskát (szakértő tanácsára). és hát valljuk be, ez nem kis változás, ami tényleg okozhat ezt-azt, de főleg hascsikarást, fisi-fosit, egy egyébként is érzékeny gyomrú ebnél.

szóval ezen is felülkerekedtem, eltakarítottam azóta már többször is a reggeli meglepetést a konyha kövéről.

majd ezt kiegészítve este, éjjel a gyerekem is beállt a sorba. nem fisi-fosival, hanem hányással. kókatagon, kedvetlenül, fáradtan, ülősen, mindent elfogadóan, ami rá egyáltalán nem jellemző. kedve, virgoncsága délelőttre valamelyest már visszatért, de még mindig nem a régi.

ma reggel, nem sok alvás után, karomon a nyakamba kapaszkodó kisbeteggel megpróbálkoztam a gyerekszoba redőny felhúzásával. hát persze, hogy nem sikerült. olyannyira, hogy az egész leszakadt, a felhúzó heveder elszakadt, és ki is jött az oldalsó rögzítésből. a szakadás pikk-pakk összevarrható lenne, ha tudnám, hogy a szöszbe kell befűzni az oldalsó rögzítőbe. de nem tudom, reggel óta nem jövök rá. pedig túl sok lehetőség nincs. valamint a felső rögzítésre való feltekerés sem megy. basszus pedig nem lehet bonyolult. csak ne lenne olyan kicsi a hely odafent. de rá fogok jönni, addig úgy sem nyugszom.

na szóval közhely ide vagy oda, a szar/fos/hányás/kiszakadt tipli/leszakadt redőny csőstül jön. remélem nem lesz folytatás...

lutra album, ami a gyerekkoromból kimaradt

a gyerekem kapott a nyuszitól (kedves barátoktól) nagy bevásárló áruházláncban kapható matricás gyűjtőalbumot egy szatyornyi matricával. édesen megköszönte, majd kiszaladt a cimbijével az udvarra.

persze én is baromira örültem neki (imádom az ismeretterjesztő albumokat, könyveket), akkor amikor megkapta, még nem is sejtettem, hogy mennyire... majd gondoltam, amíg szemmel tartom a skacokat az udvaron el kezdem ragasztgatni a matricákat, kértem a szomszéd ikrek Jankáját segítsen, hozza az albumát és cseréljünk, ragasszunk együtt. ez volt olyan este 6 körül. majd rákattantam. nehéz volt megállni, hogy melyikünk bontson és melyikünk ragasszon, de beosztottuk, mindketten bontottunk és ragasztottunk is. majd a vacsorakészítés és az este további kötött programja félbeszakította a mániát. megbeszéltük, hogy holnap folytatjuk a bontást és ragasztást... de megszegtem... miután elcsendesedett a lakás, gyerek elaludt, kutya jóllakott, edények elmosódtak, elpakolódtak, az asztalon heverő bontatlan matricakupac csak hívogatott... nem bírtam tovább és mostanáig bontottam, válogattam, ragasztottam... és nem teljes az album...

szívesen cserélek, adok illatos matricát, állatszőr tapintásút, körvonalasat meg a simát is (nagyon sokat)... amit én meg keresek az a pireneusi zerge (4), népviseletesek derékon felüliségét, hogy arcot nyerjenek (32), Ötzit a jégembert (34), aztán a hiúzunk lába is hiányzik (58), a Mount Everestből egy darabocska (61) és a Himalájából is (79), ugyaninnen a szerzetesek (82) és a Taksang kolostor egy darabja (86), na meg az Ayers Rock lába (91), a smaragdzöld fapiton tekergőző teste (96), a Kimberley-fennsík egyik fele (101), a Johnson-krokodil (105), a Machu Picchu csúcsa (145-146), csalánszulák illatos kúszónövény (152), az afrikai elefántunk hátsófele (171), a szervál feje (183), az afrikai haragossikló (191), és a már idén fészket rakott kecses fehér gólya (196)

nektek volt lutra albumotok?

napi szám

a sonka megfőtt, a tojások is elkészültek, idén sem hiába festettem, hisz az évi hervadás elleni bűzös kölni adagot megkaptam. köszönet érte. a nyúl itt járt, aztán el is ment, gyorsan, szinte észrevétlen. könnyed, minden kényszer és megfelelés nélküli, csendes, vidám, kacagós, régnemlátott, padon beszélgetős, szélvédőn esőcseppektől elmosódós, orgonabokorról nyakba cseppenős, csigaházból lassan kibújós, majd visszabújós, meleg teát szürcsölős, közösen éneklős, szívbemarkolóan boldogságos, büszkeanyás, mesét olvasva összebújós, orrokatösszedörgölös, majd a fotelban bekuckózós nap volt ez... bár sose érne véget...

Dusty Springfield_Spooky

mindig kell valami, ami kizökkent...

az elmúlt hetekben beszippantott a mókuskerék. napok teltek egymás után, a maguk megszokott menetében, feszítetten, tempósan, fárasztóan, ágybaesősen, fáradtankelősen. vágytam nagyon valami kizökkentőre, feltöltődős programra, olyanra, ami más, ami nem a megszokott környezetben van, ami kiszakít, ellazít, lefáraszt más módon, mint a mókuskerekes, ennek soha nem lesz vége érzéses. és hála mindig adódik ilyen.

egy hete egy olyan képzésen vehettem részt, ahol nagyszerű, vadidegen emberekkel ismerkedhettem meg és olyan dolgokat csináltunk együtt, ami mindenkinek nagyon sokat adott, új lehetőségeket és új utakat tárt mindenki elé. a háromnapos képzés után legszívesebben három napig aludtam volna, de persze folytatódott a mókuskerék. de a kapott dolgok szépen dolgoznak belül és az elhatározás is megvan, hogy akarom az új kihívásokat.

majd egy újabb mókuskerekes hét után pihenés és takarítás és pakolás és a folyton ismétlődő faszságok helyett újfent kellett valami más. 

Julis barátnőmmel nekivágtunk az erdőnek, hogy lenyomjunk egy teljesítménytúrát. előre elhatároztuk, hogy nem az időre és a teljesítményre hajtunk, hanem az élvezetre, meg, hogy kigyalogoljuk magunkból a sok szart, stresszt, dühöt, fáradtságot. és jelentem a távot lenyomtuk mindketten első napos menzesszel, mosolygósan, kitisztult tüdővel, fáradt lábakkal, fejenként 3-3 roséhosszúval, csúcscsokikkal, visszaúton kövekkel megpakolt hátizsákokkal és egy happy kuuuttyal.

 a mégcsakmostjönajava előtt egy kicsivel

 túratársaim

 a csúcs előtt egy kicsivel

 a csúcson

úton

 egy fa alatt megpihenve, a hegyeket magunk mögött hagyva, rosémámorosan...

a cél előtt egy kicsivel

upsz, egy újabb rossz pont

sikerült ma egy újabb rossz pontot szereznem a bölcsis anyatársak körében. azt hiszem egyébként sem komáznak, sőt az ominózus panaszemelős eset óta már kissé fóbiám is van, hogy minden anya engem vizslat, hogy naaa, vajon ma sikerül neki gyorsan felöltöztetnie a gyerekét egy órán belül (némi rosszindulatú mosollyal az arcukon)?

bár lehet az egészet csak beképzelem, de az tuti, hogy nem tartanak százasnak, a színes, felnyírt nem épp egy tökéletes feleséghez és anyához illő hajammal meg nyilván kiütöm náluk a biztosítékot. mindenesetre az egész az öltözködéssel kezdődött. az összes szuperanya, akivel van szerencsém találkozni az öltözőben, valami tökéletesen programozott módon pikk-pakk, minden huzavona nélkül felöltözteti a gyerekét. a gyerek kijön a csoportszobából, leül a padra, engedelmeskedik minden kérésnek, emeli a lábát a nadrágnak, cipőnek, mosolyog, közben anyatársak csacsognak minden faszságról, robotanya, robotfeleség témáról, miközben én próbálom rávenni a gyerekemet, hogy egyáltalán leüljön, vagy épp ne másszon az ablakba, ne rohanjon ki a folyosóra vagy vissza a csoportszobába, levegye a benticipőt és a bentinadrágot... izzadva, egyfolytában szóval tartva, újabb és újabb ötleteket kieszelve, hogy rávegyem az indulásra... bezzeg nekik ez csettintésre megy... majd felém is intéznek egy kérdést a szuperanyák: nektek meg van már az ovi, ahol szeptemberben kezdtek?

mondom, igen, a körzetünkbe tartozó ovi ott van 50 méterre a lakásunktól, azt szeretnénk választani.

és voltatok már nyílt napon?

májusban lesz a beiratkozás, de basszus a nyílt napot nem is tudom mikor lesz?!

a basszus szóra a két szuperanya, szuperfeleség mint két robot, szinte tök egyszerre fordította felém a szúrós tekintetét és talán még a gyerekeik fülét is befogták. abban a pillanatban éreztem a megvetésüket és a fejükben átfutó gondolatot, atyavilág, kimondta, kimondta, tényleg kimondta, remélem nem hallotta meg a gyerek, micsoda anyaaaa ez?!

próbáltam visszaszívni, (a szerintem még abszolút elmegy és nem eget és világot rengető iszonytató káromkodást) kissé bűnbánó arccal és újraformáltam a mondatot, de már a basszus szó nélkül... majd a gyerekem megszólalt a háttérből: a kutya fáját anyaaa!

a két anyatárs pedig lelkesedést és mosolyt színlelve elköszönt és kisétáltak szófogadó gyerekeikkel az öltözőből. 

hát ez van. és ha tudnák, hogy néha ennél cifrább is kijön a számon... lehet követelnék a kizárásunkat a bölcsiből.