2016. augusztus 25.

napi szám

az utóbbi hónapokban nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. tudniillik, idén lesz, vagy van, hogy 20 éve Zombihelyen élek. akarva, akaratlanul belebotlok olyan emlékekbe, helyekbe, emberekbe, akik felidézik bennem a kezdeteket. nincs ezzel baj. 20 év alatt iszonyat mennyiségű dolog történik az ember lányával.
és ha már nosztalgia és a kezdetek, akkor csak mutatok zenét a régi időkből. emlékszem volt a Thökölyn egy használt cd bolt, ahova rendre betértem és mindig találtam valami igazán izgalmas albumot. így volt ez a Pizzicato Five-al is. első hallásra szerelem volt. egyből bekerült az ivizene kategóriába. ha az albiban táncolni támadt kedvünk, tuti meghallgattuk. de ha csak szimplán ez az album maradt a cd-lejátszóba, nehéz is volt megállni mozgás nélkül, hiszen annyira zseniálisan hangszerelt, fülbemászó zene ez, hogy még a gyerekem is ritmusra bólogatott rá vacsora közben. igazi izzig-vérig popzene a 90-es évekből.
és akkor egy a sok jó számuk közül...

Pizzicato Five_Twiggy Twiggy



2016. augusztus 19.

búcsúzom

ma volt az utolsó napom a munkahelyemen.
vártam is és nem is ezt a napot.
ez az utolsó hét már nagyon szívfacsaró volt és szomorkás. igaz már hetek óta motoszkált bennem ez az érzés, de az iszonyat sok tennivaló, napi rutin, a szokásos váratlan helyzetek megoldása, a jövés menés kicsit feledtette, halogatta a dolgokat, amitől elengedhető, kiléphet az ember lánya belőle. de nem könnyű. 
azzal hogy összepakoltam, kiürítettem a fiókjaimat, rendeztem a munkáimat, anyagaimat a gépen, elbúcsúztam az utolsó táborosoktól, elköszöntem a napközisektől,  a jégkrémes fiútól, persze még utolsó nap is segítettem neki, leadtam a kulcsomat, az iszonyat sok bosszúságot okozó kapunyitóval együtt... ez csak egy-két lépés. a teljes elengedés még tudom, hogy hosszú út. és majd az idő megoldja...
nem tudtam és nem is akartam könnyek nélkül eljönni. nem megy ez nekem. túl sok szeretet és törődés köt engem oda. olyan ez kicsit, mint egy szakítás. nekem legalább is. 
barátok maradunk ebben biztos vagyok.
sok évet töltöttem ott, többet, mint eddig bárhol. jelentős szakasza az életemnek ott zajlott. sok dolgot megéltem, megtapasztaltam, felismertem, elfogadtam, elengedtem, megtanultam, ami nagyon nagyon hozzájárult ahhoz, aki most vagyok. és ezért is fontos. része volt az életemnek, nem kicsit. a ligetes élet az egy életforma, ezt mindig is mondtuk. van akit beszippantott, és van olyan akit nem. és ezektől a beszippantott életektől, és az emberektől kapott törődéstől, szívvel, lélekkel végzett munkától és belerakott energiáktól olyan, amilyennek szeretik a vendégek.
jó volt látni és érezni utolsó nap a nevelőkkel egy asztalnál ülve, hogy akiket újonnan választottunk be a tábori nevelői csapatba, hogy megérezték ezt a jót és kis gyökereik hozzákapcsolódtak a Ligethez. remélem, hogy ugyanolyan gondoskodással és odafigyeléssel törődnek majd vele, hogy virágozzon a hely és ne fogyjon el belőle az az emberi többlet, amit azt hiszem szeretnek hívnak.
örülök, hogy barátsággal, szépen váltunk el és tudom, hogy bárikor visszamehetek és remélem rám is szeretettel gondolnak a kollégák. mert én rájuk igen. lett légyen bármilyen konfliktus, vagy soha el nem múló feszültség, mégis csak egy csapat voltuk, vagy egy kis család.
szóval most búcsúzom a Ligettől és Tőletek!
új dolgok kezdődnek...

2016. július 18.

kis hétköznapi csodák

pár napja már a fülembe ültették a bogarat, hogy Thievery Corporation koncert lesz Veszprémben.
kedvelem őket, nagyon. iszonyat sok emlék, érzés, élmény morzsa köthető egyik másik számukhoz, albumukhoz.
nem volt kétség, hogy jó lenne elmenni. úgy alakult, hogy pont aznapra szőke barátnőm a barátnőivel találkozót szervezett Veszprémbe, akik meg este indultak a koncertre. óriási volt bennem a dilemma, hogy menjünk, ne menjünk... persze, hogy belefurakodott egy lemondhatatlan, elhalaszthatatlan program hétfőn reggelre. meg aztán a büdös anyagiak, azok is bosszantottak. persze puding vagyok, tudom... de végül is úgy döntöttünk, hogy nem megyünk a koncertre, de Veszprémbe igen.
ebédre voltunk hivatalosak, így nem kellett elkapkodni az indulást. naná, hogy előző este egy kicsit kirúgtam a hámból és kómásan ébredtem. de nagy baj nem volt, a kis macskajajokkal meg megküzdünk. 
elindultunk, utaztunk. miután rádión elvesztettük a németeket (akik egyébként osztrákok), megkértem szőke barátnémat, a kazetták között keressen már valami zenét, amivel hangulatosabbá tehetjük az egyébként is hangulatos utazásunkat.
és milyen kazetta került a kezébe? hát persze, hogy egy Thievery Corporation. ez valami isteni jel volt.
kakaóra feltekertük és száguldottunk tovább az esőben. az egyik körforgalomból kihajtva stopposokat láttam az út szélén. a napokban lelkifurkám volt, hogy a legutóbbi stoppost akit láttam nem vettem fel, ezért minden habozás nélkül megálltam a fiúknak. fiatalok voltak és németek. a rádión elvesztett németeket visszakaptuk élőben.
elcsacsogtunk velük, megtudtuk, honnan jöttek, hova tartanak, mit csinálnak stb. kedvesek voltak és mi is velük. 
a zene pörgött tovább, ők nem ismerték, más generáció és lehet a kazettás magnó látványa is kőkorszaki lehetett nekik. Veszprémnél érzékeny búcsút vettünk tőlük, majd megérkeztünk a baráti, családi ebédre.
iszonyat finom kajákat kaptunk, a társaság csodás volt, remekül éreztük magunkat a lányokkal, akik úgy készülődtek az estére, mint talán még tinikorukban sem. 
elszállítottuk őket a koncert helyszínére, persze csináltunk egy szelfit a rózsaszínű kispolskival, amiben még egy óriási maci is ült, és némi szívfájdalommal még beugrottunk a városba, egy búcsúsétára. persze, ott is belefutottunk egy jazz koncertbe, jó hangulatba, tömegbe... és némi panaszmorzsát ejtettünk, hogy miért nem jutunk el többször jó helyekre, koncertekre, miért kell mindig valami munkahelyi vagy bármilyen megfelelés miatt kihagyni eseményeket, régóta vágyott dolgokat. több spontán dolgot kell csinálnunk, kilépni a puding hétköznapokból, levetkőzni a fáradtságot, lustaságot és időt szánni a barátokra, utazásra, mókázásra.
majd kocsiba ültünk, és hazafelé is lenyomtunk egy kazettás Thievery koncertet, őzek, rókák, vaddisznók társaságában... csodás napunk volt és hálásak vagyunk a kapott élményekért. szeretetet adtunk, kaptunk, mosolyogtunk, nevettünk, jót tettünk, játszottunk és táncoltunk...

2016. június 17.

napi szám

túl az első igazán nyári estén, koncerttel, kiállítással, barátokkal körítve, csak is egy boldog péntek jöhet. boldog péntekhez meg laza hangulat, laza zene dukál. és hát mi más is lehetne, mint egy kézlengetős, fejbólogatós, hullámzó, ringó csípős bronx-i hip-hop...

Camp Lo Luchini aka (This Is It)



2016. június 8.

update: fűnyírás

jelentem összebarátkoztunk a berregőssel és pompázatos udvart és kiskertet varázsoltam a segítségével.
láttam én és gondoltam is, hogy nem lehet ez olyan nagyon ördöngős dolog, végül is csak tartani kell és lenyírja (fáj is a karom, mint a fene), csak az a damil, hogy hogyan kell újrabefűzni, ha elszakad és hát elszakad, mert az a dolga... végül is a befűzéssel is megküzdöttem, rájöttem, hogy nem mindegy milyen hosszú, mitől szakad el, és mit hova kell bepattintani... szóval fasza! már ezt is tudom!
a szomszéd srác röhögött is rajtam, hogy még nem látott senkit ennyire lelkesedni a fűnyírásról... de kedvesen segített a befűzésben és a lenyírt fű összetakarításában.
aztán ebben csak az a baj, hogy nem tudok leállni, és a végsőkig gyomlálnék és tökéletesíteném az itt-ott kilógó, kinövő nem odavaló fűcsomókat és gyomokat...
de ma reggel már minden kényszer, és még mit kéne megcsinálni érzéstől mentesen élveztem a hintaágyban, nyugodtan elfogyasztott kávét, közben csodálva a pompásan lenyírt, már-már összefüggő fűjjet...
valakinél esetleg nem esedékes a fűnyírás?
rendelkezem berregős fűnyíróval, jó hosszú lengőhosszabbítóval, védőszemüveggel és kellő lelkesedéssel...

2016. május 20.

napi morzsa: rúzsbogár

ma, miközben megengedtem magamnak a napon ülve egy pohár teát nyugodtan elfogyasztani, a kövön észrevettem gyermekkorom kedvenc, kicsi, apró bogarát, a rúzsbogarat. legalább is mi hívtuk annak, a szép piros színe miatt. nagyon gyorsan jön-megy, biztos fontos dolga lehet és ha az ujjunkkal kilapítjuk, akkor aprócska, elkenődött rúzsnyomot hagy a kövön...

2016. május 18.

nyílt levél a miómámhoz

szia.
azt hiszem régóta élhetünk együtt. legalább is, ha a tüneteket nézem, nem tegnap és nem is tegnap előtt költöztél belém. addig, amíg nem tudtam, hogy itt vagy, csak a stressznek és vagy hát nálam ez így megy elfogadásának köszönhetően nem akadtam ki, vagy megtanultam veled együtt élni. de most, hogy már tudom, hogy mindezt te okozod, így azt hiszem joggal háborodok fel és nem akarom elfogadni, hogy fáj, hogy rendszertelen, hogy egy hónapon belül akár kétszer, de akár háromszor is menstruálok, és nem keveset. ez talán nem gond, ha nem fogadom el és nem tűröm örömmel. korábban kedves barátnőm többször mondta, hogy ne szidjam a menzeszem, mert a nőségem része. ha a hónapban csak egyszer kéne megélni, akkor ok, menne is kellő átéléssel és a megtisztulás érzésével. de így nem megy, bármennyire is akarom. nőként nem akarok egész hónapban tamponnal, vagy betéttel élni, lenni, dolgozni, örülni... sajnos nem megy. mert a mennyiség sem olyan, hogy kiszámítható lenne, hogy tudom, mi, meddig tart, hogy fel tudok készülni, hogy mikor kell cseréni. vannak napok, amikor ha én magam tampon lennék se lenne elég. és a fájdalmakról nem is beszélve.
nőként naponta változó, hullámzó hangulatokat élünk át, amit nem csak a csajos gondolkodásunk irányít, hanem bizony a bajszos kis geci hormonok. ezek tesznek minket hol kibírhatatlan boszorkánnyá, sárkánnyá, hol kenyérre kenhető hercegnővé, megértő anyává, szuper feleséggé. és ha ezek a banyahormonok ilyen gyakran jelen vannak, felborulnak, akkor hogyan legyen az ember lánya türelmes, végtelenül kedves, és folyton tiptop, friss és üde?
szóval nem szeretlek. ezt ki kell mondjam. ha nem okoznál problémákat, kellemetlen, néha már elviselhetetlen tüneteket, akkor nem lenne semmi gond, felőlem akár maradhatnál is, de így fel kell, hogy bontsam az egyébként is egyoldalúan kötött tartós bérleti szerződésünket. még nem tudom mi módon válok meg tőled, de az elhatározásom megszületett. már akkor amikor szinte tudatlanul a nőgyógyászommal szemben nagyterpeszben feküdtem és közölte velem, hogy nyugodjak meg, a méhemet nem kell eltávolítani. kissé méltatlan és érzéketlen információ közlés volt, de ma már azon lepődünk meg jobban, ha valahol emberséges bánásmódot kapunk.
szóval amíg maradsz, addig kérlek légy velem kíméletes, és ne okozz meglepetéseket. felőlem maradhat a jóval rövidebb ciklus, de legalább azt ne borítsd fel. a fájdalommal is megküzdök. csak legyél ott, ahol vagy, élvezd a méhem védelmező, puha meleg hajlékát és ne álmodozz fejlődésről, növekedésről vagy netán egy társról, cimbiről. és kezdj el megbarátkozni az elmúlás gondolatával...
szevasz 

2016. május 13.

dilemma

az idei évre kapott jelentős fizetésemelésem első havi többletét, ünnepélyesen és emlékezetesen nem is tudom mire költsem... vehetnék belőle egy 24 színű filctollkészletet, vastagabb hegyűt, szép, neonszíneket is tartalmazót, vagy inkább kiegészítéssel, egy régóta vágyott társasjátékot...

2016. május 4.

ez az élet

soha semmi nem történik ok nélkül. ez sokszor van az eszemben. az elmúlt években magamat elemezve, hogy vajon mi, miért történt, történik velem, azt hiszem sikerült az okokat feltárnom. és ha már tudom, akkor könnyebb a feldolgozás, az elfogadás, az előre haladás és a fejlődés. 
az, hogy egyedül nevelem az egyébként nem egy, és lehet nem is két embert igénylő gyermekemet nem könnyű feladat, de ezenkívül egy tükör. látom magam és látom, hogy korábban mennyire nem figyeltem a partnereimre, a kapcsolataimra. nem adtam kellő figyelmet, kellő türelmet, kellő alázatot, elfogadást.
ezt most ebben a helyzetben nem tehetem, mert egy gyerek, aki történetesen az én gyermekem iszonyat sok figyelmet, türelmet, alázatot, lemondást, alkalmazkodást igényel. nem tehetem meg, hogy duzzogok, hogy nem szólok hozzá, hogy nélküle megyek bárhova, hogy nem osztom meg vele a csokimat, vagy az utolsó legfinomabb falatot, hogy nem vagyok kíváncsi a véleményére vagy, hogy türelmetlen vagyok vele és hogy nem figyelek a kéréseire. folyamatosan tanít és olyan helyzetbe hoz, ahol szemben találom magam a korábbi döntéseimmel, ahol javíthatok és figyelmet és törődést adhatok. persze én sem vagyok tökéletes, én is vagyok fáradt és türelmetlen, és a máshol, mástól kapott feszültséget rajta vezetem le, de kövezzen meg, akivel ilyen még nem történt. de szeretném jól csinálni. és sajnálom. őszintén sajnálom, ha korábban ezeket nem láttam és megbántottam vele a partnereimet. de ezeknek meg kellett történnie, hogy most itt legyek, ebben a helyzetben és felismerjem a hibáimat, félelmeit, és tudjak rajta változtatni.
nem bánok semmit, és nem hibáztatok senkit. mindenkinek elég a saját baját, fájdalmát, nyűgét feldolgozni és magán munkálkodni, hogy elfogadja önmagát, a helyzetét és tudjon boldogan élni. 
nem akarok semmit siettetni, jelen akarok lenni az életemben, az életünkben. bátorság még sokszor kell sok új döntéshez, de egyre kevesebbet totojázok. 
igyekszem elfogadni, hogy a valamirevaló férfiak már foglaltak, a töketlenek meg töketlenkednek, és bízom továbbra is abban, hogy előbb vagy utóbb belebotlok, vagy ahogy kedves barátnőm mondta minap, majd csak elüt, nekem jön az utcán, vagy elhív kávéra... addig meg virulok, jövök-megyek, intézkedek, gyermeket és magamat nevelek, lótok-futok, nevetek, mesét olvasok, kutyát sétáltatok, füvet nyírok, vagy sarlózok, meditálva kalligrafálok, bringázok, kocsit hajtok, kipurcanok, hegyet mászok, tüzet rakok, álmodok, fűben fekszem, sorsjegyet kaparok, barátnő vagyok, társasjátékozok, gofrit sütök, hintázok, virágot szedek, kávézok, kirúzsozom a számat, verset tanítok, tervezek, ölelek, és hagyom, hogy öleljenek, rosét iszok, színházba járok, a gúz után futok, repcemezőn sétálok... élek...

2016. április 20.

napi gúz

a reggeli szokásos, megőrülős, kapkodós, mindig elkésős rohanásban, már az oviban ülve, a gúz megkérdezte:
- anya!? miért késel el és miért sietünk mindig?
annyira zaklatott voltam és ideges, hogy tényleg mindig rohanok és nem érek oda sehova időben, hogy nem jutott eszembe semmilyen épkézláb válasz és csak azt tudtam neki mondani:
- mert az idő nem időtlen...
furán nézett rám angyalom és képzelem, ahogy ezen kattog, hogy akkor ez most mit is akar jelenteni...
magamban meg folyton keresem a megoldást, hogy hogyan lehetne az időt optimálisan és egészségesen kihasználni, hogy ne legyek folyton fáradt, hogy ne kelljen folyton rohanni, időről-időre odaérni valahova időre... idővel biztos rájövök...

2016. április 19.

fűnyírási praktikák kezdőknek és hala(n)dóknak, egyedülállóknak, társasházban lakóknak, berregősre és sarlóra hangolva

tegnap délután gondjaim akadtak a kertben. nő a fű ugyebár, és ha nem akarom, hogy derékig érjen, akkor biza le kell azt vágni. többféle célszerszámom van erre. 
egyszer a szomszéd András, aki az egyetlen használható, valamirevaló férfi a házban. neki van berregős fűkaszája és ha éppen nem dolgozik, ami a hét hét napját nézve szinte sosem, vagy nagyon ritkán fordul elő. ő, ha nekiáll a saját kertjének, akkor az én kertemet is meg szokta csinálni illetve az udvart is. viszont szegényem mindig gondban van a kertemmel, hogy nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit szabad és mit nem levágni. de tűzoltásszerűen megcsinálja és az nekem már nagyon nagy segítség. illetve már a fia is kezd ezekben a dolgokban nagyon járatos lenni, legutóbb például ő vágta le. de nyilván az ágyások, fák körül nem könnyű, illetve nagy körültekintést igényel. vagy utólagos, aprólékos igazítást. ami egyébkét pont jó ideg és stressz levezető a nap végén.
aztán van nekem is egy berregős fűkaszám, de bevallom még nem mertem használni. túl berregős, túl hangos, és nem is tudom, számomra olyan tájidegen, vagy inkább olyan férfifeladat kérem. persze a felnis kerekek ki és becipelése után ez már kismiska lenne számomra, de valahogy még nem barátkoztunk össze, na... de megpróbálok a bizalmába férkőzni az idei fűnyírós szezonban, ezt megígérhetem magamnak.
és még van nekem egy sarlóm is. amit valamikor régen még Barna barátom hagyott itt, vagy hozott el már nem is tudom milyen apropóból. talán ő jobban emlékezhet. de az eltelt évek és fűnyírós szezonokat tekintve, azt hiszem már a sajátomnak nevezhetem. bocs Barna!
na, de ezzel csak az a baj, hogy nem tudom pontosan a helyes használatát. láttam persze régen jó apámat is és nagyapámat, sőt a dédnagyit is, ahogy a kacsáknak vágta a csellántot, de valahogy a látottak gyakorlatba való átvitelével gondjaim vannak. jobb kezes lévén a jobbról balra történő csuklóból indított mozdulatot vélem jónak, de élesben valami nem stimmel. a csellántot ugyan le tudom vágni (ebből van kevesebb), de a füvet mondhatni csak lelapítja, illetve csak ímmel-ámmal vágja le. persze ez a probléma adódhat abból is, hogy a sarlóm nem elég éles. éleztem én a megfelelő célszerszámmal hosszú percekig - csillog-villog is az éle - de persze lehet nem eléggé... szóval ebben a témában továbbképzésre szorulok. nem tudom valaki járatos-e ebben, vagy mindenki a berregősre, vagy a gurulós berregősre hagyatkozik?
várom a jó tanácsokat, addig meg maradok a sete-suta, majd hogy nem, amolyan fodrászos fűnyírásnál, amikor is, megfogom a fűcsomót és egy erős jobbról balra történő suhintással lenyesem. kicsit körülményes és mondhatni lassú is, fűcsomóról fűcsomóra haladni, de megvalósítható és nem mellesleg rendkívül nyugtatólag hat az idegekre.
azt hiszem receptre ezt is felírhatná a háziorvos az sz-szel kezdődő és ex-re végződő szó után mindenkinek... hölgyeim fűnyírásra fel! nyugtatja az idegeket, elsimítja a ráncokat és nem utolsó sorban a fű is, kert is szép lesz...

2016. április 18.

a miutcánkból jelentem

kinek, hogy indul a hétfő reggel. nekem speciel mosolygósan indult, lévén a mai napom szabadnap, tudtam nem kell sietnem sehova, nincs semmilyen erős nyomáskényszer a tér-idő viszonylatban.
komótosan, kómásan ébredtünk, kényelmesen elkészültünk, átsétáltunk az oviba. majd az ebbel is így tettem. a megszokott villámgyors pisikakiszimatséta helyett lassú, ráérős, mindent megszagolós és lepisilős, mély belégzésekkel és lassú kilégzésekkel kísért reggeli sétára indultunk. már messziről kiszúrtam a mindig bringával közlekedő, két utcával feljebb lakó, mély orgánumú, szép időket megélt, öreg urat. hangosan kiabálta minden szembejövőnek morgolódva és zsörtölődve, hogy a színház igazgatója szégyellje magát, amiért nem veszi észre, hogy a színház előtt rohadnak a padok... miközben persze mindenkinek illedelmesen köszönt. ebben az esetben a legjobb, amit tehet az ember, hogy illedelmesen visszaköszön, de a témához jobb nem hozzászólni... hanem mosolygósan továbbmenni... ráadásul nem is volt igaza. semmi baja a padoknak. minden része megvan hibátlanul. igaz a pár éve lefestett deszkák, a valóban sok használattól kikoptak már, mert használják, randira, várakozásra, pihenésre, cipőkötésre, csevejre, cigizésre... és ami használatban van, az már nem új és nem csilli-villi... szeretem ezt a környéket, minden figurájával.
morgás mentes, virágszirom hullós csodás hétfőt!

2016. április 8.

autóápolás

nem sokszor vállalkozom autómosásra, sőt mondhatni soha. rábízom az anyatermészetre és az esőre. illetve az évi egy-kettő iszonyat alapos fullszervizes csillogásban pedig jóapám részesíti mindig, amikor hazalátogatunk északra. mert persze nem bírja nézni, hogy milyen kívül belül. de ez az egész kocsimosásos mizéria valahogy férfidolog, szerintem. azt hiszem ez genetikailag kódolva lehet bennük, hogy vasárnaponként, teljes pompába rittyentik féltett kincsüket. na, mármost nekem erre kurvára nincs időm és fölös energiám. viszont a napokban megszállt valami lelkiismereti bizbasz, hogy gumicserére viszem a kis piros villámot, meg *némi szervizelésben is lesz része. szóval gondoltam nem árthat egy autómosón átgurulás, hogy ne legyen a kedves autószerelő keze az olaj mellett még koszos, poros is. na, meg persze a gúz, mint a jövő leendő remek férfiembere, részesüljön már ilyen élményben is, valamint a génjeibe bevésődött és kódolt, ez irányú tevékenységek egy kicsit meg legyenek birizgálva. és hát persze, hogy iszonyat élvezte, sőt még le is rajzolta.
na, de a lényeg a lényeg, hogy milyen az én szerencsém. este csillivillire waxoltatom a járgányt, hogy a másnapi szervizre tiszta legyen, és mire a szervizbe érek vele délután, ebből már semmi sem látszik, mert persze, hogy esik, naná, hogy esik és a por piciny pöttyökben tarkítja a csodás kis piros villámot.

*a gyorsabb kommunikáció érdekében ékezetek nélkül írok a modern kori chat-es világban, ami persze sokszor félreérthető, és amit félre lehet érteni, azt félre is szokták. véletlenek meg ugye nincsenek.
tegnap este a csajokkal közösen használt kommunikációs csatornán ment némi információáramlás, amiben megosztottam, hogy 1re megyek gumicserere meg nemi szervizre, ami ugye ékezetekkel értve némi szervizt jelent, persze imádott szőke barátném csak később csatlakozott be a csevejbe és naná, hogy félreértette. kérdezte is egyből, hogy miféle nemi szervizben lesz ma nekem részem? ugye-ugye a telihold...

2016. március 20.

normál vagy hullámos

egy igen komoly, több éves megfigyelés eredményeként arra jutottam, hogy ha normál és hullámos chips között kell választanom, akkor a hullámosat választom. hogy miért? egyszerű a válasz.
ha a hullámosból egyet bekapsz, az olyan, mintha a normál chipsből egy marékkal kapnál be... és akkor még ott van az egész zacskó többi hullámos chips...

2016. március 9.

(rém)álom

évszakváltás van. lemerültünk, egyfolytában betegeskedünk. én egész jól tartom magam, de már villog a kijelzőm, hogy újratöltés, vagy épp teljes szoftverfrissítés szükséges a továbblépéshez. egyfolytában aludnék. a hétvégén, ha összeszámolnám, akkor biztos, hogy több lenne a vízszintesben töltött idő, mint a függőlegesben. bár sokat alszok, de nem jól, nem pihentetően. egyik este, amikor a gúz valamikor hajnalban megjelent mellettem sírva, fájlalva a pocakját, mondanom sem kell, hogy lőttek a pihentető alvásnak. csak forgolódtam. majd amikor sikerült elaludnom, a következő álomba zuhantam.
a helyi színház megbízott, hogy írjak egy darabot, amiben az egész társulat benne van, és sok-sok néző kíváncsi majd rá. viszont minderre két napom van, azaz még annyi se, mert a színészeknek meg is kellene tanulni, színpadra vinni, próbálni és a premier előadás már meg is lett hirdetve, bizony-bizony két nap múlva.
mondanom se kell mekkora terhet vettem ezzel a vállamra. bár az okot, okokat nem tudom, hogy vajon miért is vállaltam el, hiszen onnan indult az örült rémálom, hogy a feladat már megvan. halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi a szöszről írjak, hogy az aztán siker is legyen. csak ültem, járkáltam, feküdtem, sétáltam és nem jött semmilyen ihlet. a színészek egyenként zaklattak, hogy ők milyen szerepre vágynak, és legyek velük jószívű és írjam meg nekik álmaik szerepét. aztán jött a díszlettervező, a kellékes, a jelmezes, a világosító, az igazgató, a marketinges, a portás, a büfés, hogy akkor mi van már... és az idő is csak ketyegett, én pedig úgy éreztem, hogy menten megörülök, és a körülöttem lévő millió post-it-ra írt ötlet és karakter megfojt... aztán megszólalt az ébresztő és én olyan mérhetetlen kimerülten és fáradtan másztam le az ágyamról, és álltam neki kávét főzni, mintha le sem feküdtem volna... 

2016. március 1.

a pörkölthegyen túl...

kérem szépen fejlődök! isteni, remek, olyan igazán igazi, ahogy az anyu, vagy a mama is csinálja, na pont olyan pörköltet sikerült tegnap rittyentenem. elégedett voltam magammal és a gyerekem is. igazán elismerően nyilatkozott még a ma esti vacsoránál is.
pedig aztán nagyon utálok főzni... az örült mindennapos logisztikában, hogy mikor, honnan, hova és aztán még a fityfiritty, meg hogy főzzek is, de nem mindegy persze, hogy mit... a legtöbbször pont nem azt szeretné ami van, vagy ha a kedvencét főzöm, akkor meg tuti csak szimplán vajas, sárga vajas kiflit kér és semmi mást... szóval így nehéz, és nem is inspiráló. meg több napig már ő se akarja ugyanazt. meg aztán két főre? vagy inkább másfélre? baromi nehéz. persze tudom, hogy még mindig könnyebb, mint mondjuk ötre, akik ötfélét akarnak. szóval csak csendben lázadok, és próbálom a jó oldalát nézni, és ha utálom is, valahogy élvezettel és szeretettel csinálni. 
mondjuk, ha hagymát pucolok, akkor hagyom, hogy folyjon a könnyem, és szemfestékem és egy kicsit sírok is, igaziból, mert jól esik. vagy ha tésztát gyúrok a pizzához, szinte majdnem minden héten, akkor a tészta pont attól lesz isteni jó, hogy a gyúrásba beleadok minden összegyűlt feszkót, és ütöm és csapkodom. nekem is jó, a tésztának is jó. vagy ha a hétvégi zablisztes gofrit sütöm, az azért is jó, mert közben mindent lehet csinálni. porszívózni, teregetni, telefont nyomkodni... mert ha véletlenül megégne az sem baj, mert én pont úgy szeretem, keményen és ropogósan. ha meg nem ég meg, akkor puha lesz,  és azt meg a gúz szereti. szóval ebben sincs már bosszúság.
azt hiszem ez lehet a fejlődés, alázatban és elfogadásban is... 

2016. február 14.

napi gúz

kényes téma, előre szólok.
a szorulás kisgyermeknél ha nem is mindennapos, de ismert és küzdelmes esemény. nálunk is így van. nem először és nem is utoljára izzadtuk végig, hogy megszülessen a végeredmény.
pár napja vettem észre, hogy valami nem oké. de a gúz persze mindig elfogadható választ adott a kérdésekre. itthon nem, de az oviban volt kaki. majd egyik este már gyanús volt, hogy nem evett annyit és fájdalmasan elhúzódott az esti zuhanyzásnál, amikor a popi volt soron. itt bizony tényleg beszorult, aminek nem kellene.
a meseolvasás is a wc-n történt, együtt számoltunk, majd együtt nyomtunk... orrot fújtunk, könnyeket töröltünk... találgattuk vajon milyen lesz, ha végre kijön, felidézve az egyik kedvenc mesénket... talán placcs lesz, vagy zsupszhupsz, netán pittpatt, vagy trottyrotty, vagy lehet ratatata... de egy kis mosolyon kívül semmi mást nem sikerült kicsalni a gúzból.
majd amikor kérdeztem, hogy mégis mi a baj, mi az ami bántja? arra ezt válaszolta:
- anya! ő az én kakim, az én barátom, és nem akarom kikakilni. nem akarom, hogy a wc-be essen és lehúzzuk és a tengerbe folyjon...
és hát ez egy elég jó magyarázat... de aztán elmagyaráztam neki, hogy bizony, nagyon nem jó, ha visszatartja. kakiországban nagyon várják már az ő kakiját, és ha megérkezik, nagy bulit csapnak. ha viszont nem engedi el a kakiját, akkor a barátai nagyon szomorúak lesznek, te pedig nagyon megbetegedhetsz és kórházba is kerülhetsz... és ezen elgondolkodott.
majd, sok-sok próbálkozás után elfáradt és már elaludt a wc-n. na, itt feladtuk és ágyba vittem, lefektettem, betakartam és reméltem, hogy másnap sikerrel járunk.
reggel ébredés után, reggeli közben, ő maga kezdeményezte a beszélgetést a kényes témáról.
- anya! a mamánál kakilni fogok és megígérem, hogy nem fogok sírni. ne aggódj! szeretlek. (merthogy pont erre a hétvégére volt megbeszélve, hogy a mamiékkal lesz.)
majd miután az oviban elbúcsúztunk egymástól, a mamát felhívtam és tájékoztattam a szorult helyzetről. ő megnyugtatott, hogy ivettkém, nem lesz semmi gond, megoldjuk.
haza sem értem a munkából, amikor csörgött a telefon, a mama hívott, én persze aggódva vettem fel, jaj, vajon minden rendben van-e... majd a gúz szólt, vagyis inkább kiáltott bele a telefonba:
- anyaaa!! kijött a kakiii!... és már tovább is rohant.
én meg megkönnyebbültem, mázsányi teher hullott le a vállamról és a mama is megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, egy kis hashajtóval megoldották a szorult helyzetet.
szóval kérem, kakibarát legyen csak mindennapos téma és vendég a háznál. és ha már az állatok kakiját tudjuk, melyik milyen állagú és alakú, akkor bátran elemezzük a gyermekünk kakiját is. ne legyen kényes a téma.
szorulás mentes napokat mindenkinek...

2016. február 8.

nyers?!

nem is olyan rég a barátnőm pasijával dumáltam épp egy szórakozóhelyen. rámutatott egy fiúra, férfinak azért én nem nevezném, és megkérdezte, hogy mit gondolok róla, tetszik-e nekem. majd rövid gondolkodás, vagyis inkább szemlélés után mondtam neki, hogy nem, nem tetszik. ugyan a megjelenésével és öltözetével elérte a fickó azt, hogy megnézzem, ez tény, de alapvetően nem jön be. majd körülnéztem a teremben és mutattam neki egy szerintem férfit, hogy na, viszont ő így elsőre bejön. miután ő is megnézte, csak annyit mondott, ismerve valamelyest az előéletem, hogy azt gondolja, hogy nekem a nyers férfi, a nyers férfierő a vonzó...
azóta is gondolkodok ezen, hogy meg tudom-e fogalmazni pontosan, hogy milyen számomra a vonzó férfi... de még nem tartok ott, hogy pontot tegyek a végére.
a nyers férfierő, azt gondolom alapvető tulajdonsága kell, hogy legyen egy férfinak, hiszen ettől lesz lehengerlő, magával ragadó, biztonságot adó, óvó... és itt nem feltétlen a kigyúrt izmokra vagy az ágyban nyújtott teljesítményre gondolok. a szekrények sosem vonzottak... 
a nyers erőt most leginkább egy hétvégi élménnyel tudnám szemléltetni. imádott unokaöcsém néptáncos gálaestjén voltam. kicsit aggódtam is, hogy jaj, hogy tudok majd egy majdnem három órás gálaműsort végigülni... aztán elkezdődött és egyszer csak a színpad megtelt 15-20 néptáncos fiúval és férfival. a zenekar is nagyon jól húzta, de amikor a fiúk elkezdtek táncolni, na, akkor leesett az állam. hetykén, lazán, de mégis abszolút magabiztosan, mosolygósan (de olyan mosolygósan, hogy abból látszott, hogy ezt igazán szívből csinálják) vezették a lányokat, majd egymást kihívva, egymásra rákontrázva táncoltak, egyszerre dobbantak a lábak, egyszerre csattantak a kezek a combokon, áramlott a férfi erő és olyat varázsoltak a színpadra, ami teljesen magával ragadó volt.
azt hiszem ezt lehet nyers, de mégis irányított, kontroll alatt tartott férfierőnek nevezni.
és ez nyilván nem csak a táncban nyilvánulhat meg, hanem bármi másban, amibe igazán beleteszi magát, szívét, lelkét a férfi... ezt szeretem...

2016. január 25.

napi gúz

a hajmosás nálunk nagy mumus. valami kifogás mindig van, de aztán könnyek és hiszti ide vagy oda, azért hetente egyszer összehozzuk. vasárnap nem voltam elég felkészült és nem figyelmeztettem idejében napközben, hogy este bizony hajmosás lesz és kissé váratlanul érte a zuhany alatt, amikor mondtam neki, hogy akkor tessék becsukni a szemet és a fejet picit hátrahajtani... lett is hangzavar, csapkodás, hiszti...
majd már a fürdőszobaszőnyegen állva, miközben a törölközővel szárítgattam a haját, hüppögve csak ennyit mondott:
- az egész bolygón anya nem fogok hajat mosni, soha!!
az univerzum ugye-ugye, kinek mit jelent...

2016. január 20.

blogszületésnap

éljen, éljen, éljen soká!
hat évvel ezelőtt talán még én sem gondoltam volna, hogy lesz ilyen, hogy hatodik éve írok magamnak, másoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, hogy kitartok és lesz mindig valami leírandó mondandóm. de lett és van. ha nem is mindig ugyanazzal az intenzitással, de írok magamról, magunkról, a miutcánkról, vagy épp abármiről.
a hat év alatt sok minden változott, sok mindenre rájöttem, sok mindent felismertem, megértettem.
ez idő alatt megélt és megtapasztalt mindenből merítve próbálok tudatosan élni, figyelni magamra, magunkra, másokra, a világra, az érzésekre, megérzésekre, hogy harmóniában legyek, hogy minden napnak legyen értelme, legyenek célok, álmok, vágyak, amiket meg akarok valósítani, hogy mindig meg tudjam élni az adott és kapott pillanatot, hogy el tudjam engedni, amit el kell és befogadni, amit be kell. 
a számomra fontos, minden nap szem előtt tartott mantráimat magamnál hordom, a táskám egy elrejtett zsebében vannak felírva, amolyan tudatos tudatalatti fiókban. és van pár, amik szem előtt vannak, tükrön, falon. 
ma este pedig készítettem magamnak, magunknak ezekből a mantrákból egy friss, színes, szintén szem előtt lévő, tudatosító mobilt, hogy folyton mozogjon, forogjon és hintázzon, hogy ne felejtsük el, hogy mi a fontos és hogyan éljünk.
én, mi, így... 


2016. január 14.

3. karácsonyi közösÜlés a szeretet jegyében

a karácsonyt már kezdjük elfelejteni, ugyan még nálunk áll a fa, mert olyan szép és még nem hullik, de kicsit már a tavaszra készülök legbelül. mindenesetre még mesélhetnékem van.
már három éve, hogy kipattant a fejemből az a gondolat, hogy kellenek közös, asztal körül ülős esték a barátokkal, amikor egy kicsit megadjuk a módját, együtt eszünk, együtt iszunk és beszélgetünk, egymásra figyelünk és nem rohanunk sehova. játékosan azt a nevet kapta, hogy közösÜlés. a terveim szerint több is lett volna belőle egy éven belül, de nagyon nehéz összehangolni a barátokkal egy-egy közös időpontot. egyelőre, azaz három éve a karácsonyi időszak az, amikor ez megvalósul. de a december egyébként is az az időszaka az évnek, amikor az ember lányának több ideje van, lehet lazítani, együtt lenni, jönni, menni. úgyhogy ez így van jól, nem erőltetem a több alkalmat. csodálatos, hogy ez az egy is már három éve összejön és még mindig izgalommal tölti el a résztvevőket, várják, készülnek rá. persze ehhez a jó estéhez kellenek a résztvevők, akik mind-mind nagyszerű emberek, mert a barátaim.
idén az induló létszám 19 fő volt. de tudtam, tudtuk, hogy a végére nem leszünk ennyien, mert lehetetlen olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó lenne. meg aztán mindig vannak váratlan események, betegség, bármi, ami szintén közbeszólhat, ahogy közbe is szólt.
de a jelenlévő 12 ember (drága szőke barátnőm szerint, annyira szuper vagyok, hogy még erre is figyeltem, hogy apostoli szám legyen) igazán színessé és tartalmassá tette az estét.


egytől egyig teljesen mások vagyunk, más-más területen dolgozunk, más intenzitással éljük meg a dolgokat, más rendszerben gondolkodunk, de mindezek ellenére tudunk önfeledten együtt lenni, együtt nevetni, hangosan kacagni, együtt játszani.


az előkészületek mindig nagyon izgalmasak, hogy kitaláljam(juk), hogy mi legyen a téma, ami köré építjük az egész rendezvényt. milyen legyen a teríték, mi legyen a meglepetés ünnepi menü, milyen legyen a dekoráció, milyen öltözéket kérünk a résztvevőktől, na és persze hol legyen a helyszín. idén ez egy kicsit idegőrlő is volt, számomra legalább is, mert nagyon fontos tényező a büdös anyagik. sajnos még mindig nem tartok ott, hogy ezt a varázslatos estét ajándékba adjam és finanszírozzam a barátaimnak. pedig bizisten megtenném. és egyszer meg is fogom tenni.
aztán, ahogy lenni szokott, a végére mégis minden összeállt. a helyszín jobb nem is lehetett volna. ezúton is köszönöm az önzetlen baráti felajánlást Szityunak.
minden barátom számára nagyon fontos a természet, az erdő közelsége és ennél közelebb nem is lehettünk volna, minthogy az arborétumban vacsorázzunk.


a menüsorra idén sem volt panasz.  Lajossal (Ludwig) nagyon szeretek együtt dolgozni, és tudom, ha rólam van szó, akkor még inkább odafigyel mindenre, hogy tökéletes legyen.
mivel boros beszerző barátunk nem tudott jelen lenni az esten, a boraihoz sem jutottunk hozzá, így ez a résztvevőkre volt bízva, mindenki azt hozza, amit inni szeretne. Pannikám szerepkártya ide vagy oda, a tequila remek választás volt.
és ami nagy öröm számomra, hogy a témához illő öltözéket is mindenki betartotta és a fekete-fehér úgy ahogy volt megadta az egésznek az ünnepélyes hangulatát.
szóval köszönet még egyszer a résztvevőknek, hogy a jelenlétükkel emelték az est fényét. mert hogy ez tényleg így volt.


több kép itt

remélem és bízom benne, hogy akik először voltak velünk együtt az asztal körül, érezték azt, amit én is, hogy jó együtt, hogy arra a néhány órára megszűnt az idő, és hogy ezek nélkül a pillanatok nélkül nem ér semmit ez az egész élet nevű játék.
én bevallom amikor hazaértem még órákig euforikus állapotban voltam attól a szeretetáradattól, amit egymástól kaptunk és egymásnak adtunk.
és ígérem a hagyomány marad, jövőre, azaz idén is közösÜlünk...

2016. január 12.

napi szám

ha már január, ha már új év, új kezdet, tiszta lap, akkor csak is egy friss, a napokban debütált klippel indíthatok.
a fickónak ez az első szóló albuma, aki egyébként előtte nem kis nevekkel kooperált együtt, mint mondjuk a Booka Shade.
a vérében van a ritmus és a zene. csípem.

Fritz Helder_Force Of Nature



2016. január 10.

szomszédok (folytatásos blogregény a miutcánkból)

otthon, édes otthon... kábé ezeket a szavakat duruzsoltam, amikor este egy hét után a saját ágyamban hajthattam álomra a fejem. 
majd reggel jött a megerősítés, hogy valóban itthon vagyok... mert hogy ez így megy minden vasárnap, és szombat és főleg ünnepnapon, hogy a szomszédom tekintettel mindenre és mindenkire hajnali hét után áll neki egy ugyan rövid, (negyed óránál nem hosszabb), de annál hatásosabb fahasogatáshoz.
a pincéje pont az ágyam alatt van... és minden egyes fejsze ütés az agyam legmélyéig hatol, megrengetve vele a ház összes falát és elszakítva vele minden egyes édes álomhoz kapcsolódó ideg és érzőszálamat.
innentől kezdve nem csodálkozom, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül képes vagyok késő éjjel elindítani a mosogatógépemet...
szeretem a szomszédaimat.

2016. január 8.

helló 2016

itt az ideje, hogy a hátam mögött hagyjam az elmúlt heteket, a pihenést a kikapcsot.
bár még nincs munka, még nincs fontos, sürgős teendő, de már annyi gondolat és elképzelt terv van a fejemben, hogy itt az ideje a megvalósításnak.
idén is megvolt a szokásos északra elvonulás, bezárkózás, de most elmaradt a darabokra esés, teljes úttalanság és elkeseredés, önsajnálat és sorolhatnám. köszönöm Réka ezúton is az aggódást, de most valóban minden rendben.
csodás évet zártam, amiben volt minden, rengeteg új dolog, kaland, sok-sok munka, sok öröm, új ismeret, főleg saját magammal kapcsolatban. és ez így is  marad. biztos vagyok benne, hogy az idei év is tartogat számomra elegendő feladatot, kihívást, kalandot, új dolgokat és felismeréseket.
csak azt tudom kívánni és elképzelni, hogy az a harmónia és elégedettség legyen az idei évben bennem és körülöttem, ahogy a decembert sikerült eltöltenem a barátok és a családom körében. 
hálás vagyok mindenért, amit kaptam és adhattam. köszönöm a barátaimnak, hogy vannak és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. köszönöm, hogy benne vannak a hülyeségeimben, hogy képesek arra, hogy megmondják, ha valamit szarul csinálok, és hogy tudunk egymásra időt szánni. köszönöm a családomnak, hogy mellettem vannak, hogy szeretnek és büszkék rám. azt hiszem az idei évben velük is sok minden tisztáztunk, nincs félreértés, nincs felesleges baszogatás, csak a tartalmas, igazán őszinte együtt töltött idő és egymásra figyelés van. ez jó, nagyon jó. kezdik már elengedni a görcsösen dédelgetett álmukat, hogy legyen már végre mellettem valaki... látják, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok, hogy megküzdök a gondokkal, nehézségekkel, hogy jól végzem az egyedülálló anyai feladatokat. aztán majd jön úgyis, aminek jönnie kell az életünkbe.
én ugyanazzal az energiával és elszántsággal nézek az új év elé, ahogy zártam.
szeretem az életem, szeretem önmagam és bármire képes vagyok... helló 2016!

2015. december 15.

mellesleg

idén még nem is írtam a melleimről, vagyis inkább a hozzájuk megfelelő melltartó megtalálásáról. na, merthogy ez még mindig gondot jelent. de ma rájöttem, hogy ez nem is csak rajtam múlik, hanem inkább azon, hogy a megfelelő ember dolgozik-e a megfelelő boltban. jelen esetben a fehérnemű boltban. találkoztam én már izzadságszagúval, melltartóhoz nem értővel, kedvetlennel, csak a drágát mutatóval, de legfőképpen olyannal, aki figyelmen kívül hagyta a megadott paramétereket, amikkel előálltam.
ma újra kedvet és elszántságot éreztem, hogy újra megpróbáljam megtalálni a tökéleteset.  a városban cirkálva, megláttam az ezer éve ott lévő fehérnemű boltot, és gondoltam, na fene, ide én most bemegyek és megpróbálom a lehetetlent.
az eladó nagyon kedves volt. egyből a lényegre tértem, és már soroltam is a paramétereket:
számok és betűk sokaságát, amire egyből rávágta, hogy neeem, az lehetetlen, akkora nem lehet... de, de bíz ekkora... mindjárt meg is mutatom... és erre egy jót kacagtunk mind a ketten. azt hiszem ezzel meg is volt az egymásra hangolódás. (így kell ezt csinálni, Ivi)
aztán kezdtem az utóbbi évek legmegosztóbb paraméterével, hogy jajj... csak szivacsos betét ne legyen benne. mert, hogy ha már ilyen szépek, akkor melltartóban is olyan legyen és ne másmilyen szivaccsal felpumpált, átalakított formájú... és itt jön a meglepő reakció, mégpedig, hogy nem volt reakció. bár bevallotta, kevés az olyan vásárló, aki ilyet keres, és nincs is megtöltve vele egy polc sem, de létezik és nem lehetetlen kérés. bár jelenleg nem tud egyet sem mutatni, de nézzem meg ezt és ezt... és szépen végigtapogattunk sok-sok melltartót, amikben kicsi, alig érezhető és durván felpumpált, majdnem egy mellnyi szivacs volt.
és akkor a végére még kiegészítettem az előző paramétereket, hogy ja, és olyan legyen, amin a pántok össze-vissza, mindenhogyan, a ruha kivágásához variálhatóak.
és akkor előállt az általa javasolt darabokkal. és nem egy volt, vagy egy sem. hanem több. és ráadásnak még egy igazán szexi darabot is megmutatott, de abban kétszer akkorák voltak az egyébként sem kis melleim. ez utóbbit elvetettem. 
és lám-lám a kitartó tapogatásnak, szivacsokkal való ismerkedésnek meg is lett az eredménye. bár nem szivacs nélküli, de a kedves hozzáállásnak, nem tolakodó dicsérgetésnek, pántok helyes használatához adott instrukcióknak (mit, honnan, hova tekerjek és fűzzek) köszönhetően megtaláltam a keresett darabot. nem egy szolid darab, de mégsem túl hivalkodó, de kívánatosan kiemeli pont ott, ahol kell, azt, amit.
mivel a kívánt színben pont nem volt a méretemben, ez sem jelentett problémát. felírta az adataimat és megígérte, még a hétvége előtt jelentkezik. búcsúzóul még megjegyezte, hogy az elsőnek próbált szexi darab tényleg nagyon jól állt.
csajok, lányok, asszonyok! ajánlom figyelmetekbe a tóth fotó melletti fehérnemű boltot...

2015. december 1.

napi gúz

az egyik esti közös sétán Bende felmutatott a sötét égre és megkérdezte:
- anyaa! mi az ott fent az a fekete?
- az ott fent az univerzum. ott van aminden.
majd Timi barátnőm sem hagyta válasz nélkül a feltett kérdést:
- ott lakik a jóisten!
majd a fiam visszakérdezett:
- a jóisten? az meg kicsoda?

2015. november 30.

advent margójára

nem tudom másnál hogyan zajlik egy advent első vasárnap. van-e benne áhítat, elcsendesülés, katalógus rend? nálunk nincs, vagy csak nyomokban, de együtt vagyunk.
az áhítat és az elcsendesülés talán abban nyilvánul meg, hogy későn kelünk, álmosan, plédbe burkolózva bambuljuk együtt a fotelból a Nils Holgersson újabb epizódját. egyikünket sem zavarja, hogy 11-kor még pizsiben ülünk le az előző nap már adventivé varázsolt asztalhoz hosszasan, ráérősen reggelizni. reggeli után meg megengedett egy újabb mese végigizgulása a fotelből. a választott mese még aktuális is, bár az oviban a Flója mondta, hogy lányos mese, de ettől függetlenül kíváncsi rá a gúz.
ha meg már vasárnap, és ha meg már advent első vasárnapja és egyébként is elhatároztam, hogy asztalon álló tortatálon hétvégén mindig legyen valami nassolható finomság, ha már nem tudom hova tenni, mert a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrényt még mindig nem találtam meg, ami elnyelhetné ezeket. szóval nekiállok sütni. nem egyszerű, mert a gúz nem nagyon édesszájú, de azért van egy-két bevált recept.
sürgök-forgok a konyhában, közben be-be kapcsolódok az izgalmas mesébe. majd amikor már majdnem kész a süti, igyekezvén praktikusan elpakolni, rendbe tenni a konyhát, időt spórolva gondoltam egy kézzel is sikerülhet a sütiszaggatók elrakása, amihez ki kell emelni a dobozban álló hatos boros pohár szettet. hát nem sikerült, a boros poharak a konyhakövön landoltak, csörömpölve, dirib-darabokban. egy odaillő káromkodás szakad csak ki belőlem, belesűrítve a balfaszságomért érzett dühöt. minden évben elhasználok egy hatos boros pohár szettet. egy mert valóban használom, szeretem a bort a talpas kehelyben látni, érezni és kortyolni. a jó bor méltó erre, és az ember lánya is megérdemli azt a pillanatot. kettő meg mert, már évek óta tudom, hogy nem jó helyen tárolom a talpas poharakat, de ugye a régóta áhított és szeretett, régiújfelújított tálalószekrény...
a szilánkok összeseprése utána írok a barátoknak, hogy extra sürgősen szereznem kell egy új szettet az ikeából, mert boros pohár nélkül nem élet az élet... szőke barátnőm egyből jelez, hogy ő tavaly két készletet is kapott karácsonyra. megjegyzem az egyiket éppen tőlem. de szerinte ez egy régi zsidó szokás,  és akkor a karácsonyom az ő részéről le is tudva. szóval tavaly vettem magamnak két boros pohár szettet, amiből az egyiket csupán biztonsági okokból a miszőkénknél tartottam. imádom ezt a nőt.
ebéd után, ami már szinte délután, meglepődve a családtagok gyors és igenlő beleegyezésén (ebemnél ez persze egyáltalán nem meglepő, ő bármikor kapható egy jó sétára, ellenben a gúz válasza a legtöbb kérdésre nem, de már a legtöbbször tudom, hogyan kell jól feltenni egy kérdést, hogy az beleegyezéssel záruljon), elindulunk sétálni.
őszintén a faxom kivan a konyhában eltöltött időtől és főleg egy ilyen "áhítattal" töltött vasárnap minden bajom volt, hogy kimenjek a napsütötte levegőre. de ahogy láttam, a gúz és az eb is felszabadultan rohangált. hangosan kacagva dobálta a leveleket az ebnek, aki a levegőbe ugrálva próbálta elkapni, majd mindketten a falevélkupacban hemperegtek. azt hiszem viccesen nézhetünk ki mi így hárman.
majd mire hazaértünk be is sötétedett, majd letelepedtünk az asztal köré sütizni és meggyújtani az első gyertyát. persze utána már az volt az érdekes és izgalmas, hogy mikor fújhatjuk már el.


talán egy pillanatig volt áhítat, amikor két süti és grimasz között elhangzott a gúz szájából a szeretlek...
szóval mi így... csörömpölve, csacskán léptünk be az adventbe...

2015. november 26.

magamról, magamnak is

az utóbbi időben sem lankadt a magamra, magamba figyelés. saját magam megfigyelője vagyok. magamtól tanulok magamról, miközben érdekes és izgalmas felfedezéseket teszek.
tudok döntéseket hozni, vagy épp nem hozni, ha nem rám vonatkozik az adott helyzet. vagyis hallgatni és megmondani a másiknak, hogy nem dönthetek helyette.
tudok szembemenni a félelmeimmel és felvállalni azt konfliktusmentesen.
képes vagyok új dolgokra, új elhatározásokra...
képes vagyok a türelemre és a még nagyobb türelemre a gyermekemmel és magammal szemben is.
tudok nemet mondani és nem belebonyolódni nem egyenes, talánviszonyba, még ha nagyon vágyom is az illető személyre és közelségére.
képes vagyok a bocsánatkérésre és a megbocsátásra...
tudok továbbra is optimistán nyitott lenni...
tudok Nő lenni... bár az egyenes hát tartással és a magas sarokkal még vannak gondjaim.
kis lépések ezek, nagy levegővételekkel és kilégzésekkel... szeretem az életem.

2015. november 15.

a szeretet ereje

mélyen megrendített az elmúlt napok és hetek értelmetlen öldöklései. 
a kedvenc kulala lumpuri grafikusom reggeli posztja után a hippi énem nem hagy nyugodni és szólni kíván.
a világnak most szeretetre van szüksége. ennyi. semmilyen más gyógyír azt gondolom nem segíthet.
értelmetlennek és nem emberinek tartom az erőszakot és az öldöklést. ezt senki nem teheti meg egy másik emberrel.
ezek az emberek elfelejtettek szereti? vagy tudják egyáltalán, hogy mi az?
én a megszületett és a még meg nem született gyerekeimnek nem ilyen világot szánok. én hiszek benne, hogy a szeretet nem tűnhet el. hogyha odafigyelünk egymásra és őszinte szeretettel viszonyulunk egymáshoz, a barátainkhoz, a családunkhoz, a munkatársainkhoz, akkor ez segíthet és a kapcsolatok sem tűnnek el és az erőszak is megszűnhet.
egy barátom mondta tegnap, hogy vannak komoly dolgok a világban, mint mondjuk az elmúlt napok történései, de a kapcsolatok már nem komolyok. és ez valahogy megragadt bennem. nem értek vele egyet. mert ez is rajtunk múlik, ha nem vesszük félvállról, ha akarjuk, ha dolgozunk és teszünk érte, akkor igen is lehet komoly. és ez nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik. egy baráti, egy kollegális, egy családi kapcsolat is ilyen, tenni kell érte szeretettel, hogy komoly legyen.
anya sokszor kíméletlenül őszinte velem, és sokszor a fejemhez vágta már, hogy gimnazista koromban mennyire megváltoztam, nem értett, féltett és, hogy a barátaimmal (akik  hála még a mai napig is barátaim) azt gondoltuk, hogy majd megváltjuk a világot, aztán mi lett? nem sikerült. itt vagyok egyedülálló anyaként és képtelen vagyok magamnak megfogni egy normális férfit... és én minden egyes alkalommal elmondtam neki, hogy én ezt nem így látom. boldog vagyok, és tudom, hogy a barátaim is azok. persze vannak gondok, terhek, amiket cipelünk, de nem csak attól leszek, lehetek boldog, hogy van mellettem egy férfi. ha soha nem lesz, akkor sem leszek és lehetek boldogtalan. mert szeretet van bennem, ami soha nem apadhat el és képes vagyok egy boldog világképet és gondolkodást átadni a gyermekeimnek.
tudom, hogy nem egyedül váltom meg a világot, de részese lehetek a megváltásnak...

2015. november 14.

szülinapi piknik

csodás ez a novemberi tavasz. elképesztő hatással van rám. inspirál, erőt ad, hajt előre.
a barátokkal hihetetlen dolgokra vagyunk képesek együtt. lehet munkahelyi ártalom, de legyen szó szülinapról, babaváró buliról vagy bármilyen alkalomról, nem aprózzuk el és nem a megszokott klisékre hajtunk. ez valahogy nekünk azt hiszem zsigerből jön. ha csobbanunk, hát csobbanjunk nagyot! (ugye Lau?!)
drága barátnőnk három hónapos babájával van otthon. én tudom milyen egy újszülött érkezése. fenekestül felfordul az addig élete az ember lányának, kicsit megszűnik a világ, a négy fal között igyekszünk megtalálni a helyes utat, a helyes napi rutint, rendszert egy kicsi baba mellett. egyszer nagyon könnyű minden, aztán meg a téboly határán próbálsz nem megbolondulni. na ilyenkor jönnek a barátok és akkor fellélegzel, felszabadulsz, új erőre kapsz és rájössz, hogy van világ a négy falon kívül is.
Julis barátnőnk is hasonló helyzetben van és ha már szülinap, és ha még sajnos nem alkalmas arra, hogy egy koncerten kitombolja magából a felgyűlt mindent és nem ihat meg velünk szabadon egy sört, vagy többet, akkor valami más program kell szülinapra. délutáni, napsütésben andalgó (bár Ő arra nem képes ;) ), borítékba rejtett üzeneteken keresztül barátokat és ajándékokat megtaláló, beavatva a sarki zöldségest, a szépség szalon masszőrét, kalandos feladatsor kell. olyan, hogy hálásak lehetünk a csodás időért, hogy mindezt bringára pattanva tudjuk levezényelni. nem kis örömet szerezve ezzel az ünnepeltnek és az utca emberének is, hiszen a héliumos lufik az utolsó pillanatban készülnek el, amit aztán a bringákra kötözve a város másik végére kell elszállítmányozni és kikötözni a megfelelő helyre, majd bokor mögül vigyázva rá, nehogy az ünnepelt előtt szerezze azt meg egy kisgyerek.
és hogy az emlékmű alatt tökéletes legyen a helyszín a piknikre az avarszőnyeggel együtt.


csodálatos és felemelő volt a domboldalban kockás pléden együtt töltött boldogságos fél óra, melegteástól, cupcake-estől, gumicukrostól, körtéstől és bébiitalos üvegbe rejtett szilvapálinkástól.



klasszak vagyunk csajok!

2015. november 5.

#teázzunkazavaron

vannak városkánban, zombihelyen, igazán szeretni való kis zúgok, utcák, házak, helyek, parkok, ahol jó lenni, ahol jó menni... az egyik ilyen kedvenc helyem a városban, a Perint parton van, a kis kacskaringós, kitaposott úttal, a három ginkgo biloba fával, ami már most gyönyörű szép, ragyogó, mosolyt csaló sárga színben pompázik. ez az a hely, ahova az elmúlt években sok-sok megoldhatatlannak tűnő gonddal, helyzettel, vagy éppen kicsattanó boldogsággal sétáltam el négylábú kis cimborámmal. szóval ez a három fa már sok mindent látott, érzett csak tőlem is.
arra gondoltam, látva és tapasztalva az elmúlt napokat, hogy a gyerekemet is mekkora boldogsággal tölti el, hogy a színes faleveleket rugdoshat és hempereghet az összehordott levélkupacban, és a négylábú kis barátom is csaholva, nagyokat ugrálva próbálja elkapni a feldobott és lehulló leveleket, hiszen már nemsokára elillan ez a sok szín, hogy jöjjünk össze ott a három ginkgo biloba fa alatt, amikor már az összes sárga levele egy hatalmas nagy összefüggő szőnyegként terül el és teázzunk az avaron. búcsúzzunk együtt  a csodaősztől és várjuk a telet gőzölgő teával.
hm? mit szóltok? ki tart velem?
az időpont random lesz, hiszen még sok levél van a fán, de napokon belül elkészülhet a nagy mosolyt csaló sárga szőnyeg.
aki jönne, jelezze valamilyen módon és készítse elő a termoszát. a pontos napot és órát jelzem majd.
(ne hagyd otthon: sapka, sál, termosz, kutya, gyerek...)


#teázzunkazavaron

2015. november 4.

napi gúz

körülbelül egy hete kezdődött, hogy az ágyban fekve, meseolvasás és lámpaoltás után Bende a következőt kérte tőlem:
- na anya, akkor meséld el nekem, hogy mit csináltál ma a ligetben?
és én elmeséltem a napomat. aztán én is megkérdeztem tőle ugyanezt, mire ő elmesélte, hogy kivel és mit játszott, hogy milyen mókás volt az udvaron a Tibibácsi által összehordott levélkupacba ugrálni. majd részletesen elmondta, hogy mi volt a reggeli, ebéd (nem csak leves és második) és az uzsonna, hogy hogyan mosott fogott, hogyan öltözött át, ki mellett alszik és, hogy mivel játszott, amíg én megérkeztem érte.
és ez így megy azóta is minden este... imádom hallgatni, ahogy mesél és mutogat a kezeivel, pont úgy, ahogy én is szoktam...

2015. november 3.

szűrő

még mindig a rendrakásnál tartok. úgy tűnik, most ennek van itt az ideje. sorra kerülnek képbe a tisztításra, rendrakásra ítélt helyek, dolgok.
a mosógép elromlott. szerencsére nem lett nagy baja, ezt gyorsan megállapítottunk sokatlátotttapasztaltmindenhezértő édesapámmal telefonon keresztül. az ékszíj szakadt el. a kedves, nyugodt, figyelmes szerelő megállapította, hogy valószínűleg túl sokat és túl nehezet pakoltam bele. lehet... gyorsan akartam rendet, tisztaságot magam körül... de mint tudjuk gyorsan csak a fáról... meg beszarni lehet. szóval nyugiivi, csak szépen lassan. már eddig is nagy lépéseket haladtam előre...
miközben a szerelő srác a fürdőszoba kövön feküdt és cseverésztem vele (mer' ilyenkor kényszert érzek, ha szaki van a lakásban, hogy szóval kell tartani és beszélgetnem kell vele), gondoltam megkérhetem még egy kis segítségre.
még nagyon régen, amikor Bálinttal a Kőszegi utcában laktunk, egyszer beleejtettünk egy szemöldökcsipeszt a mosógépbe (ebbe a mosógépbe). tisztán emlékszem a pillanatra... de nem ám a dobba, annak nem lenne semmi jelentősége a jelen helyzethez, hanem a dob mögé pottyant be. aztán szépen, mint minden nem odavaló dolog a szűrőben kötött ki. de nem ám úgy, hogy könnyen eltávolítható lenne, hanem frankón a csipesz két szára felülről a szűrű két egymás melletti lyukacskájába ékelődött bele, pont úgy, hogy a szűrőt ne lehessen kivenni, kitisztítani... hát igen, és pont ez az... ez ha jól számolom, lehet már több, mint tíz éve volt. mennyi szart, koszt fogott fel a tisztíthatatlan szűrű. valahogy így voltunk mi is. iszonyat nehezen és hosszan engedtük el egymást. sok dolog beragadt, úgy hagytuk... de most ezt is kitisztítottam. fellélegzett a mosógép is, én is.
Bálintot is tudom már egy jó ideje tisztán, őszinte szeretettel figyelni.

2015. október 26.

magamról

és igen, az is én vagyok, aki ahelyett, hogy lefeküdne a picsába pihenni, mert holnap keresztülautózza az egész országot, még éjfél előtt szétbarmolja a mosogató alatti vízelvezető csőrengeteget, mert már nagyon régóta zavarja a szemét a lefolyóban lévő kis penész, mire elönti a víz az egész szekrényt.
a rend utáni vágy ugye.
kipakolva a sok szart, a vízben térdepelve, hüppögve a tömítőgyűrűk pontos helyét keresve, azon gondolkodtam, hogy miért kell nekem mindig mindent megpiszkálni és erősködni magamban, hogy deeedee megoldom, én ezt meg tudom oldani. a fene nagy makacsságom az... 

2015. október 12.

rend

azt gondolom, ahhoz, hogy a fejemben rend legyen, körülöttem is rendnek kell lennie. ezért tudatosan kezdtem rendet rakni az életterünkben. először a gardróbnak álltam neki és szigorúan kiselejteztem és átválogattam a ruháimat. bármennyire is kedvenc és egyszermajdmégtalánbelefogyok szempontokat is igyekeztem kizárni. asszem elég jól sikerült. majd a gyerekem ruháit is kiválogattam, és a zsákokból előkerültek az új méretű cuccok. a kinőtteket meg remélhetőleg hamarosan továbbadhatom.
már csupán ennyitől szabályosan fellélegeztem és megkönnyebbültem. és ami egyáltalán nem meglepő, a régi ruhák hagyta üres helyeket már el is kezdték betölteni újak, évszaknak megfelelőek, vagy épp régóta vágyott darabok. az áramoltatás ugye, ahhoz, hogy jöjjön, mennie is kell a dolgoknak.
ezzel még nem végeztem, a lakás többi része is hátra van, szépen lassan rend lesz. (nem kell valakinek egy hibátlanul működő monitor? kurvára útban van már egy éve.)
a fentiektől, vagy egyszerűen csak a magamra, magamba figyeléstől azt is észrevettem, hogy a gyerekemmel is türelmesebb lettem, sokkal több tartalmasabb időt töltünk együtt. attól, hogy nyugodtabb vagyok, ő is nyugodtabb. bár ez utóbbi a legnehezebb még mindig, hiszen nem könnyű a nap 24 órájában nyugodtnak lenni mindenhol, munkahelyen, barátokkal, családdal, magammal. Ibi barátnőm mondta, hogy igen, meg kell tanulni a felgyülemlett feszültséget felhasználni jó dolgokra. de mire eljutok az estéig, amikor van talán 2 óra magamra vagy abármire, hogy levezessem a feszkót, sokszor már nincs erőm, energiám. de amikor mégis sikerül, az valami nagyon remek érzés. és ez a jó dolog sem új, hanem olyan, amit már régen is csináltam, amiben régen is jó voltam, ha szabad ilyet mondanom. ez pedig a szépírás, kézzel, tollal, papírra. 
vannak külföldi blogok, amiket ha nem is naponta, de rendszeresen nézegetek, inspirációkat gyűjtök. egy ideje azt vettem észre, hogy a szép kézírás kezd népszerű lenni. hát ilyet én simán tudok, fogalmazódott meg bennem. előkerestem a kreatív dobozomból a tollszárakat és tollhegyeket, vettem tintát, miután az beszáradt és esténként írok, gyakorlok. a számomra fontos és inspiráló szavakat megformálom, beleadva a bennem lévő feszültségeket, érzéseket, amik ezáltal átalakulnak, finomodnak és áramolnak, hiszen nem csak magamnak, hanem másoknak is készül. hat rám is és másokra is.


és közben figyelem magam, figyelem az érzéseimet, hogy mit miért, hogyan teszek, hogyan alakul a rend bennem, hogyan fejlődök, hogyan kapcsolódok, hogyan nyitok, hogyan maradok nyitott, hogyan töltekezem, hogyan gyűjtöm be a télirevalót... most épp így.

2015. október 5.

szívvel lélekkel

az elmúlt napokban sokat gondolkodtam emberséges és nem emberséges hozzáálláson. onnan indult ez az egész, hogy fogorvost váltottam és olyat tapasztaltam, ami meglepett. nem is értem miért, pedig ez lenne a természetes. emberségesen álltak hozzám, figyelmesek, voltak. amit kérdeztek, őszintén kérdeztek és aztán a választ is végighallgatták, amiből aztán egy őszinte beszélgetés kerekedett. az meg már csak hab a tortán, hogy másnap reggel 8 előtt csörgött a telefonom és a doki érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem volt e fájdalom, vagy bármi más rendellenes dolog.
egy ilyen apró figyelmesség elég ahhoz, hogy a reggeli őrületben szerzett feszültség elsimuljon és mosolyogjon az ember lánya a volán mögött.
ez lenne a normális és nem a futószalag szerű kiszolgálás, kérdés nélküli ügyintézés, egymáson való átgázolás, érzéketlenül, szívtelenül.
anno, amikor a művészellátót vezettem, ezt próbáltam megteremteni a kis üzletben, hogy aki betér hozzám, érezze a törődést, a figyelmet, a nyugalmat, hogy itt jó helyen van, a megfelelő ember áll vele szemben, aki segíteni fog neki. bár szőke barátnőm, akivel a barátságunk is ott kezdődött, sokszor baszogatott érte, hogy Ivi, nemáá, ne legyél már minden hülyével kedves?! de én az voltam. meg is lett persze az eredménye, mert volt hogy megloptak, átvertek, de persze ez volt a kevesebb hozadéka, vagy inkább vesztesége a dolognak. 
azóta is hiszem és vallom, hogy csak úgy van értelme bármit is csinálni, ha szívvel csinálja az ember, és belerakja magát és a lelkét is. különben nem jó, nem hiteles, nem őszinte és nincs is értelme.
a mostani munkahelyemen is szinte mindig ez jön visszajelzésként, hogy nálunk az emberi hozzáállás az a több, a jobb, bármelyik más hasonló helyhez képest. és ez jó. ennek örülök. ezt próbálom én is átadni, amikor csoporttal vagyok.
aztán persze van az érem másik oldala, amikor megtapasztalja az ember az ellenkezőjét. amikor valami kegyetlenül odavág, fáj, de azért még egyet odaszúr. pedig ha emberségesen állt volna hozzá és átgondolta volna, mielőtt bármit is kimond vagy tesz, rájöhetett volna, hogy van más kíméletesebb megoldás is. de talán legközelebb másképp teszi.
szóval próbáljunk minden napot úgy megélni, hogy figyelünk egymásra szívvel, lélekkel és becsüljük meg azt, amink van...

2015. szeptember 23.

napi szám

tiszta gondolatokra, tisztán átgondolt tettekre, tiszta lelkű és szívű ember(ek)re vágyom...
és néha egy tiszta hang is elég...

avec_granny

2015. szeptember 13.

szép történet

szinte napra pontosan 5 hónap szép ívű, keretes történetét kell, hogy leírjam ide. hosszú évek óta küzdöttem, feladtam, majd újra és újra készültem arra, hogy valamikor csak része lesz, szeretném, hogy része legyen az életünknek egy férfi.
majd egyszer csak betoppant. vibrálva, kicsit mindent felforgatva, felélesztve a mélyen elzárt női energiáimat. az első pillanattól A Férfit láttam benne.
sokáig küzdöttem magamban, magammal, hogy engedjem-e, hogy beengedjem-e az életembe. az első találkozás után talán pont emiatt, sokára jött a következő.
de aztán 5 hónappal ezelőtt felmentem a hegyre, ahol mindig nagyon jó lenni, mert szabad érzések, és olyan erők vesznek körül, amitől mindig feltöltődöm, miközben tudatosan el is engedek régóta tartogatott béklyókat, félelmeket és új dolgokat határozok el. és akkor ott elhatároztam, hogy engedem, hogy történjen, hogy megtörténjen.
az első pillanattól kezdve minden olyan szép, olyan természetes és olyan őszinte volt. fokozatosan része lett az életemnek, beépült a mindennapokba. igaz jobbára virtuálisan, de mégis egyre többet tudtunk meg egymásról. a találkozásainkon mindig azt éreztem, hogy mind a ketten teljesen jelen vagyunk, ott vagyunk, őszintén, igaz érzésekkel ajándékozzuk meg a másikat. mellette megéltem a női és férfi energiák euforikus kapcsolódását. NŐ lehettem mellette, NŐként bánt velem. mindez olyan erőket és energiákat szabadított fel bennem, amivel képes voltam végigcsinálni egy nagyon nehéz nyarat. rengeteget nevettünk, beszélgettünk. imádtam hallgatni, ahogy beszél magáról, a munkájáról, az életéről. nagyon hamar kiismertük egymást. apró rezdülésekből éreztük, ha valami más, ha valamelyikünk idegesebb, vagy bántja valami. jó volt minden egyes találkozást megélni.
miközben tudtam és éreztem, hogy Ő is vívódik magában, hogy mi lesz ebből, mi lehet ebből. majd egyszer, amikor beszélgettünk is erről, én azt mondtam, hogy szerintem ez egyszerű, egyszerűen kell kezelni. ha valakivel jó lenni, akkor vele vagyok és hagyom, hogy történjenek a dolgok és közben haladunk szintről szintre.
erre Ő csak annyit mondott, hogy csak szerintem egyszerű, és, hogy én nem is tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, attól, hogy úgy gondolkodom, ahogy gondolkodom, ahogy vélekedem a világról, az életről. és sokaknak ez nem ilyen egyszerű és egyértelmű.
majd annyit mondott, nem tudja mit kellene tennie, de azt tudja, hogy hiányoznék neki, ha nem lennék... ez nekem elég volt. elég volt, hogy még kapcsolódhatok hozzá, hogy ne engedjem el, mert annyit ad, ami jó és tudtam, hogy neki is jó, amit én adok, hogy vagyok...
de mindig érezhető volt a vívódása, és ugyanakkor én is vívódtam, hogy meddig tudom még ezt így csinálni, mit tegyek, hogy közelebb engedjen, hogy közelebb engedhessem... mindeközben végtelen türelem volt bennem, amit magam sem értek, de jó volt megtapasztalni, hogy ilyet is tudok.
türelmes voltam, mert tudtam, hogy nem lehetek erőszakos, ez az egész nem méltó erre. vártam, hogy hátha enged, hogy beenged, de mindig, amikor egy picit átbillenhetett volna, akkor éreztem, hogy visszalép, hátralép... vívódik. tudtam, hogy nem akar bántani, de mégis fájt... és ezerszer átgondoltam, hogy hogyan tudassam vele, hogy amit eddig tudok róla, ahogy megismertem, számomra az elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy érezzem, hogy lehetne a társam, lehetnék a társa. tudnám szeretni, tudnám vele megosztani az életemet, lehetne egy közös világunk, amit mi alakítunk, mi építünk.
nem sikerült tudatnom vele, mert valahogy egyre távolabb került, bezárt, bezárkózott, nehezen lehetett bármit is kiszedni belőle. kezdett szétesni...
és én is azt éreztem, hogy ezt lehet el kell engedni, bármennyire is azt érzem, hogy passzolunk, hogy jó, az ami köztünk van és lehetne jobb is. nem volt könnyű... nagyon nem...
egy ideig jól palástolta a vívódását rajta kívüli dolgokkal, történésekkel, de átláttam rajta, tudtam, hogy más van, ami zűrt okoz benne, ami szomorúvá teszi.
aztán talán egy hete azt éreztem, hogy nem bírom ezt a terhet, hogy valamit tennem kell, mielőtt szétszakít ez a tehetetlenség. vágytam a természetre, az erdőre, a hegyre fel...
és tegnap végre elszántam magam és felmentem a kedvenc helyemre a Kalapos-kőre. éreztem, hogy mennem kell, és nem vágyom másra, minthogy távol legyek a várostól, a sok elvégzett és elvégzendő feladattól és csak feküdjek azokon a nagy lapos sziklákon. útközben megfogalmaztam magamban, hogy mit akarok. meg akarom tudni, hogy mi lesz ebből. és ott fent azt éreztem el kell engednem., mert nem ad, nem akar többet adni. fájdalmas volt...
lefele jövet pedig hallottam a telefonomat, ahogy jelzi, hogy üzenetem jött, és tudtam, hogy Ő üzent. nem mertem elővenni a telefonomat, féltem. féltem, hogy kimenne a lábam alól a talaj...
csak a kocsiban ülve mertem elővenni és megnézni.
Ő is ugyanazt gondolta és közölte, hogy nem enged közelebb, elenged... fájt.
egymás iránti tiszteletünknek hála, találkoztunk és megoszthattam Vele a fenti gondolataimat, hogy én hogyan éltem meg Vele ezt a szép ívű találkozást, mit adott, mivel lettem több.
hálás vagyok, hogy megismertem, mindenért, amit kaptam Tőle, hogy NŐ lehettem mellette, hogy tisztelt, hogy bízott bennem, hogy őszinte volt és hogy csak Volt, része volt az életemnek. csak remélni tudom, hogy én is legalább ennyit adtam neki...
fontos marad, és remélem része marad az életemnek, mert jó ember és mert megszerettem.
fájdalommal, hálával és a szívem egy aprócska darabkájával elengedem...

2015. augusztus 27.

ő az én tükröm

naponta megkérdezem az égtől, abárkitől, aki fentről vagy lentről irányítja ezt a nagy élet nevű játéktáblát, hogy mi a szándéka velem? mit kell megtanulnom, hogy még mindig ebben az egyedülküzdősegyedülmegoldós, mindenszerepetmagamravállalós helyzetben telnek a napjaim?
és tegnap a szokásos esti zuhanyzásra valahogy rávevős műsor alatt rájöttem valamire...  azt hiszem a fiam a türelem és még persze sok más mellett meg akar engem tanítani szeretni. és olyan jól csinálja.
tudom, tudjuk, hogy mennyire fontos a kimondott a szó, hogy nem elég tudni és számtalan tettel bizonyítani, hogy mennyire szereted a másikat, hanem ki is kell mondani, annyiszor, amennyiszer azt érzed, hogy kell.
ő ezt nap mint nap megteszi. olyan végtelen türelemmel és tele érzéssel tudja kimondani, hogy az maga a csoda. minden egyes helyzetet jól megválasztva, amikor úgy látja, úgy érzi, hogy ott és akkor kell azt velem közölnie. és most már nem csak kimondja és viszont várja, hogy kimondjam, hanem megölel, megszorít, magához húz. és kikéri magának és leteremt, ha talán mérgesen válaszolnék...
- anya! ne mérgesen, hanem kedvesen mondd, hogy szeretlek és hagyd, hogy megöleljelek. gyeje! és kulcsold is össze a kezedet a hátam mögött. és még hátra is néz, hogy úgy csinálom-e, ahogy kérte.
lehet eddig nem jól szerettem?

2015. augusztus 13.

felmentem a hegyre és lefeküdtem a hatalmas csillagos ég alá

azt érzem, hogy öregszem, hogy fogy az idő és hogy nem biztos, hogy kéne az időmet, napjaimat, éveimet bizonyos dolgokra, melóra pazarolnom. annyi vágyam van, aminek a közelében sem vagyok. vajon lesz még időm, alkalmam megvalósítani, elérni?
sokszor van bennem idegesítő türelmetlenség még mindig... de aztán egy-egy felesleges hiszti, kiborulás után rájövök, hogy nyugii, ez semmire nem jó, semmit nem tudok meggyorsítani... szőke barátnőm mondta, hogy kezeljünk mindent a helyén. ha valamire már ki lett mondva, hogy az ami, akkor ha a fene fenét eszik sem tudom mássá tenni, még akkor sem, ha nagyon szeretném.
a napokban szerencsétlen szériám volt... fejbe dobtak, leszakadt a redőny, kitörött az ablak, a szomszéd kutyája teleszarja a kertemet, a ház macskái által levadászott galambtetem a kertemben lelt végső nyugalomra, és még ez a kibírhatatlan meleg is... sok este sírtam bucira a fejemet, kiengedve magamból a felgyülemlett feszültséget, majd eljutni megint és ezredszer is újra oda, hogy ez van, valamiért ennek így kell lenni.
és majd lesz erdőre néző nagy ablakos házam, lesz Bendének testvére, lesz társam, lesz nagy kertem virágokkal és minden finomsággal, lesz majd saját boltom, lesznek törzsvásárlóim, sok hegyet és csodás vidéket fogok még bejárni és egészségben, boldogságban fogok megöregedni... így lesz.

2015. augusztus 3.

világbéka

alapvetően jó embernek tartom magam. nem vagyok tökéletes és nem is törekszem arra. tisztában vagyok jó pár rossz tulajdonságommal, amiket igyekszem nevelni, terelni, finomítani. de nekem is vannak olyan pillanataim, amikor kiesek a kontroll alól, ha egyáltalán tudok a saját magam kontrollja lenni. és az ilyen kontroll nélküli, meggondolatlan, olykor csacska, szeplős, szégyenlős lányos, hogyan is kell akkor ezt a szimpatizálunk egymással... jajjj... zavaromban lehet teszek olyat, amivel másnak rossz érzést, bántást, sérelmet okozok. sajnálom... nem szánt szándékkal, gonosz elszántsággal teszem. mélyen érint, ha ezt a megbántott a tudtomra is adja. napokra befészkeli magát a fejembe a gondolat, hogy rossz vagyok, másnak sebet okoztam. ez nem jó érzés. de megtörtént.
nem vagyok jó a játszmázásban, taktikázásban, mások megtévesztésében. úgyis hamar kiderül, ki milyen is valójában. de a bántás nem az eszközöm. szándékaim tisztességesek és őszinték. és ha nem is a szépségkirálynői koronáért gyűjtöm a pontokat, de a világbéka nekem is fontos. kicsiben is és nagyban is. na és a gumicukor.

2015. július 26.

napi gúz

az elmúlt két hétben Bende a mamánál nyaralt. már elvonási tünetei voltak neki is és nekem is. nagyon hiányzott. ezt orvosolva kitaláltam, hogy a szabadnapomon meglepem és elmegyünk csak ő és én kirándulni. a két úti cél, amit belőttünk a Zalaszántói Béke Sztúpa és a Rezi Dinó Park. a hőség kibírhatatlan volt, de minket nem érdekelt, örültünk az utazásnak, a ablakon bezúduló meleg huzatnak, a szalmabálnáknak, a magnóból bömbölő bőröndödönnek...
a sztúpánál már nagyon rég nem voltam és szerettem volna, ha Bende is megismeri és érzi azokat az erőket, amik ott munkálkodnak.
ahogy a lépcsőhöz értünk, egyből tudta, hogy nem kell felfutni a lépcsőn a szoborhoz, és nem véletlenül vannak ott a nyilak amik emeletről emeletre körbevezetnek.
ahogy elindultunk, megkérdezte:
- anya, most mit csinálunk?
- miközben körbesétálunk, gondolj azokra, akiket szeretsz!
huncutul rám nézett.
- kire fogsz gondolni Bende?
- anyára, anyára, anyára... 
majd előresietett, hogy el ne tévedjek és mutassa az utat nekem...

2015. július 24.

tér és idő

aktuális helyzetemet jó mutatja az alábbi eset... hajnalban rémülten ébredek fel a kanapén kitekeredve elbólintva, hogy jesszus elfelejtettem felköszönteni a Bálintot, akinek augusztus 23-án van a születésnapja. rémülten bekalimpálom az sms üzenetet... majd reggel felébredve próbálom a hely és idő koordinátákat beazonosítva megállapítani, hogy melyik bolygón, melyik hónap és melyik nap is van... ez rettenet.

2015. július 11.

nem félek

a temetéseket nem lehet megszokni. része az életnek. nem lehet rá felkészülni. alapvetően elveszíteni valakit, valakinket nehéz, fájdalmas dolog. tudjuk, hogy mindig ez a vége, de a másikkal töltött napokat, éveket, életet nem lehet úgy élni, hogy tudatosan készüljünk arra, hogy mi lesz majd akkor, amikor elmegy, elhagy, meghal... itt is a jelenben lenni a lényeg, megélni a pillanatot, a sok egymásutáni mostjó, mostpontjó állapotokat. 
a legnehezebb pillanattokban úgyis mindig egyedül vagyunk, de ez mégsem lehet ráírható a teljes életre. sokkal jobb és élhetőbb, ha van kivel megosztani, elosztani a jót, a megélt mindent, az életet. ezt szeretném... tényleg...
és aztán majd, amikor eljön a pillanat, hogy el kell veszítenem, akkor majd az lesz és tudom, hogy majd azzal is meg fogok birkózni... nem félek...

R.E.M. Sweetness Follows

2015. július 3.

melós július

most pár hétre minden olyan lesz, mint akkor volt, amikor még nem volt Bende... az igazság az, hogy annyira nem jó ez nekem.
megint az van, hogy szinte csak aludni járok haza, nincs időm semmire, senkire... üres a hűtőm, már minden vésztartalékot, kekszet, csokit, gyors energiaforrást feléltem... boltba pedig már esténként nincs is kedvem elmenni... 
meló az viszont van sok. a napközizést szeretem, jó a gyerekekkel. nem könnyű, de kihívás sokféle gyerek között lenni. ezt is csak őszintén lehet csinálni. és amit látok már és felismerek, hogy ugyanaz a nehéz benne, mint a saját gyermekemmel... beleilleszkedni abba a világba, amiben ők vannak. és azt is tudom, hogy ez azért nehéz, még így is, hogy felismerem, mit kéne csinálni, hogy annyi minden más szar, megfelelés, elvárás van, hogy iszonyat kimerítő és fárasztó egyik helyzetből átváltani a másikra. jó lenne, ha megtehetném, hogy csak egyféle helyzetben, állapotban lehetnék, mindenféle idő, pénz és egyéb más nyomás nélkül... hiszem, hogy lehet és lesz rá alkalmam.
Bende pedig hiányzik... így most nem kerek, ami egyébként sem kerek, de nekünk mégis az, mert azzá tesszük... mi kerekítjük...

2015. június 9.

napi gúz

ha a kocsi mellett állva, beszélgetve magára hagyod a gyerekedet egy-két másik gézengúzzal, akik ezalatt örömmel veszik birtokba a kocsidat, tekergetve, ki-be kapcsolva a gombokat, vészvillogót, ködlámpát, mindenbizbaszt a műszerfalon, ne csodálkozz és ne lepődj meg, ha elinduláskor az arcodba csap ezerrel, a kakaóra kapcsolt szellőzőből a hónapokig lerakódott por és levéltörmelék, valamint működésbe lép az első-hátsó ablaktörlő és eszeveszetten bömböl kazettáról a böröndödön...
egyébként meg örömmel jelentem be, hogy tádáám, új érdeklődési köre a gúznak a pisi-kaki-segg-büdös-nuni-kuki és e közismert szavak néhány szinonímája (olyan sokat azért még nem ismer)... ezeket előszeretettel skandálja bárhol és bármikor és úgy gondolja, iszonyatosan vicces... hurrá!

2015. június 8.

a szerelemről

a szerelem jó, mindent felforgató, felemelő, fél méterrel a föld fölött reptető, gyomorban lepkékkel randalírozó, minden akadályt könnyen vevő, megszépítő, kivirító, kiteljesítő, harmóniát hozó, sugárzó, kerek... azt gondolod, hogy soha el nem múló, semmi és senki által szét nem választható, örökké tartó, vele megöregedő állapot ez... de sajnos mégis múlandó. a szerelem kémiai állapota nem tartható fent mesterségesen. 
átéltem már nem egyszer... csodás állapot... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyok rá... vágyok... de azt is tudom már a megtapasztalt, megszenvedett szakítások, elválások, elengedések által, hogy nem minden a szerelem, és nem ez a lényeg... egy kapcsolatban, ha már túl vagyunk a szenvedélyes, lángoló, első pár éven, akkor szépen lassan átalakul, belesimul a hétköznapokba a másik jelenléte, természetessé válik, elmúlik a lila köd és helyette marad, az ami eddig is volt, csak most már nem nézed el, már nem legyintesz, hanem ott van feketén fehéren minden... itt kellene jönnie, az elfogadásnak, a tolerálásnak, tudni, mikor kell csendbe maradni, mikor kell nyelni egyet, mikor kell megölelni, mikor kell szeretni, mert nem változtathatod meg a másikat, hiszen te sem változol meg... minden nap tenni kell azért, hogy jó legyen, neked, neki, nektek... figyelem a másikra, egymásra... érteni a mozdulatokból, a sóhajokból, a testtartásból, a nézésből... hiszen innentől már nem rózsaszín pihe-puha felhőn csücsülősek a napok... szeretve lenni, szeretetet adni, élni, élni hagyni, együtt, egymás mellett, úgy, hogy ne akadályozd a másikat a kiteljesedésben, hogy egymást segítve, egymást erősítve tudjatok előre haladni, fejlődni. apró dolgokban, hétköznapi eseményekben megtalálni a boldog pillanatokat, amik átlendítenek egy-egy nehéz pillanaton... ki kell tudni szakadni, zökkenteni a másikat és élményt adni... egy kőben, egy fűszálban, egy rétben, a búzamező ringásában, az erdő hangjában megtalálni az erőt, amit magadhoz vehetsz, átadhatsz a másiknak, vagy amiből inspirálódhatsz, hogyan tovább merre tartson az áramlás, egymás mellett, egymásba kapaszkodva, egymást kiegészítve... azt hiszem ennyi kell, ahhoz, hogy szeretetben együtt létezhessen az ember lánya egy társsal...

2015. június 5.

DIYivi ritka rovatom éves bejegyzése

aki ismer, tudja, hogy lételemem a kreatív alkotás, abármimódon történő vizuális képalkotás, környezetem, élőhelyem stílusosan vidám szépítése, folyamatos formálása. (bármit megcsinálok, csak ne kelljen leírnom...)
a héten betegség miatt kényszerszabin vagyunk a gyerekemmel. persze szokás szerint egy napig tartott a magas láz, nyakba hányás, folyamatosan csak anya ölében és közelében jó csak állapot. azóta már hozza a szokásos formáját. jön, megy, rendezkedik, dacol, akaratos, szeret...
a tartós nyári idővel a nappalink a kert lett. kint eszünk, kint játszunk, hintázunk, kertészkedünk... az új kerti hintaágyunkban himbálózva, éreztem a bizsergést a kezemben, hogy alkotnom kell, hogy még otthonosabb legyen az egyébként is folyamatosan szépülő kertünk.
pakolás közben ráakadtam a korábbi években vásárolt viaszosvászon darabokra, amik már asztalterítőnek kicsik, de ahhoz túl nagy, hogy csak úgy kidobjam... és akkor beugrott... egyébként is nagyon imádom a pár éve már divatossá vált girlandos party zászlócskákat, hát a viaszosvászon meg abszolút adja magát, varrni sem kell, ragasztani sem szükséges, (meg sz elsőre gondolt szalvétaragasztó nem is ragasztotta össze), ollóval könnyen a kívánt méretre vágható, irodai lyukasztóval simán kilyukasztható és nem marad más hátra, mint abármilyen erősebb madzagra való felfűzés és a kívánt helyre való felkötözés.
táádáám!... mondaná Bende... és kész is vagyunk.


2015. június 1.

napi szám

helló nyár, helló június...
pörgős és sok újat hozó és adó hónapon vagyok túl... még sok minden csak ülepedik, még benne vagyok, még tart a bizsergés...
a hangulatot mi más adná vissza jobban, mint az örök kedvenc, a hip-hop, legyen az bármilyen nemzetiségű...
a hölgyemény chilei, de francia földön nevelkedett... jó páros... és csak hab a tortán, hogy az évjáratunk is közös...

Ana Tijoux_1977

2015. május 27.

a türelemről

az nekem sosem volt... aztán szépen lassan lett, hol több, hol kevesebb.
még mindig van mit tanulnom. nyugalomban, békességben lenni a jelenben. megélni a pillanatot és nem vágyni a napok gyorsabb múlására, hogy megkapjam... hogy már az legyen... hogy ott legyek... hogy vele legyek... hogy velük legyek... hogy egyedül legyek...
egyfajta figyelem és fegyelem... magamra, másokra, a világra...