csak csendben jelzem, már ha van kinek eme fronton, hogy élek és talán már nem csak vagyok. vagyságom azt hiszem valahol elveszett az elmúlt évben. beszippantottak a mások által elvárt kötelességek, megfelelések. sokszor kötöttem rövid vagy még most is tartó írásos és írás nélküli szerződéseket, amik nem nekem valók, elvesztve a szabadságomat, amire pedig oly nagyon vágyom.
eltűntek a célok, olyan célok, amik az enyémek, és maradtak helyette egy-egy napra, hétre vonatkozóak. túlélni egy-egy napot és várni azokat, amikor magam lehetek, mindenféle megfeleléstől mentesen. kevés volt az ilyen. de persze voltak és vannak kapaszkodóim, amik segítségével a vagyságom kezd testet ölteni és egyre több olyan dolog van a napjaimban, amit tényleg én akarok, olyanok, amik boldoggá tesznek, amik felszabadítanak.
többek között ez a felület is. hiányzott, hiányzik. írás közben tényleg mindig szabadnak érzem magam. senki nem mondja meg mit írjak, mit írhatok, milyen megszólítással, milyen elköszönéssel, és lám-lám, most látom, hogy persze annak idején semmit tudatosság nem volt abban, hogy a mondataimat kisbetűvel kezdjem, de így alakult. persze ez is egy olyan dolog, ami nem egy külső kontroll által elvárt szabály, hanem az én szabálytalanságom.
és a kontroll, igen, ezzel is van dolgom, nem kicsi. még mindig a régi lemez, hogy kell-e nekem külső kontroll, vagy az a jó, ha a magam kontrollja vagyok. hol az a határ, ahonnan már igenis, hogy én irányítok, és meddig engedhetek mást.
és a falaim, amiket felhúztam. ablakok és ajtók kellenek rá, mert különben a saját börtönömet építem, amire tényleg nincs szükségem.
szóval újrahálózom a biztonságosnak vélt életteremet, nem körbefalazva, mert a biztonságon túl is vannak ám felszabadító dolgok, amik a vagyságomnak nagyon is jót tesznek és megmutatnak olyan utakat, amik még felfedezésre várnak.
