a minap, ahogy hazaértünk az oviból, leültünk a teraszon a padra és talán éppen szusszantunk is egyet, hogy dejóó itthon vagyunk, a gúz a következőt mondta:
- anya! szeretném elérni az eget és a felhőket, csak még nem tudom hogyan...
édes emlékeket hozott elő belőlem ez a mondat. mondtam is neki, hogy ez igazán remek ötlet és képzelje el, amikor annyi idős voltam, mint ő, pont ez volt a vágyam. és elmeséltem neki a történetet.
gyermekkoromban, szinte mindig az erőben, a Kiserdőben erdő mellett, réten, dombon, a Náciréten zajlott az élet. az akkor hatalmasnak tűnő terület ma már kicsi, de mégis minden fája, bokra, dombja előhoz valami emléket.
a szüleimmel szüntelen jártuk a környező erdőket, és mindig a szezon aktuális gyümölcsét gyűjtöttünk, vagy gombát szedtünk, de fagyűjtéskor igazán messzire túráztunk, ahol a fák szinte az égig értek.
hétvégente a szüleim barátaival együtt indultunk útnak, kisebb nagyobb csapatban, és mindig újabb helyeket fedeztünk fel. emlékszem egy útvonalra, ami egy nagy hegy mellett vezetett, de a hegyre sosem mentünk fel. valószínűleg többször szóvá tehettem, hogy én oda felmennék, de minden egyes alkalommal a következő sztorit hallgattam. az a hegy egy különleges hegy, akárki nem mehet fel oda. nekem még nőnöm kell. de ha egyszer felmegyek, akkor onnan elérem az eget.
és ezek a mondatok teljesen beleégtek a gondolatimba. emlékszem, hogy minden egyes alkalommal, amikor megint elindultunk valahova kirándulni, abban reménykedtem, hogy talán most újra, ahhoz a nagy hegyhez megyünk és talán most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felmenjek. és ha felértem, akkor csak lábujjhegyre állok, vagy talán egy picit ugranom is kell és akkor elérem az eget. azt képzeltem, hogy az ég a tojás héjhoz hasonló és elég csak egy picit megkocogtatni és lepattanhat belőle egy darab, amit a zsebemben hazavihetek és odaadhatom anyának. gondolatban számtalanszor a kezemben tartottam az aprócska kék égdarabot és mosolyogtam.
hosszú évekig hittem, hogy ez meg fog történni. aztán, évekkel később, az idejére már pontosan nem emlékszem, de Ila elmesélte, vagy inkább bevallotta, hogy bizony ez nem igaz, arról a hegyről nem fogom soha elérni az eget és ez rettenetesen elszomorított és csalódott voltam.
viszont az is eszembe jutott, hogy bizony soha nem mentem fel arra a bizonyos hegyre.
és amikor ezt elmeséltem a gúznak, persze a csalódást és az ég el nem érését nem, csak annyit mondott:
- anya! azt hiszem szükségem lesz egy nagyon nagy létrára.
elmosolyodtam és nagyon megörültem, hogy az ő kis fejében is alakul már a terv, hogyan is szerezze meg azt a pici égdarabot... és számomra is világossá vált, hogy miért érzem mindig egy hegy, vagy domb, vagy szikla mellett, hogy nekem oda fel kell mennem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése