az időről

ami folyton változik, fut, rohan, vánszorog, de meg nem áll és egyelőre még kiiktatni sem tudtam. sokszor figyelem a gyerekemet, ahogy boldogan él a maga időtlenségében, de persze a hülye társadalmi elvárások, a rengeteg megfelelés, és elvárás miatt, amihez magam is kötve vagyok, leginkább én vagyok az, aki adagolja és akarva akaratlanul szép lassan kiöli belőle ezt a remek, mondhatni boldog képességét. persze kíváncsiságánál fogva, és hogy a világról egyre többet magába szippant, szépen lassan ő is felfedezi, hogy mi is az idő. figyeli a órát, észreveszi az évszakokat, használja a tegnap, holnapelőtt, majd tavasszal, időt kifejező szavakat, szépen lassan bekúszik az életébe az idő. miközben azt is észrevettem nála, hogy képes apró dolgokban felfedezni a csodát, a szépségeket. ezt tudom, hogy tőlem tanulta. én meg az anyukámtól. és erre most hétvégén jöttem rá. anya itt volt, és tök jól szerettük egymást. egy napig hagyta, hogy én szeressem és kényeztessem, aztán másnap és persze közben ő is szeretett minket. vele méláztunk el azon, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni az emberek, és milyen fura, hogy nincs meg mindenkiben a szépre, az egészre való éhség, hogy be tudjuk fogadni a körülöttünk lévő világot a maga szépségével, múlandóságával, és körforgásával együtt. 

bár lehet néha jobb lenne csak az orrom hegyéig látni és nem tudni amindenről, amiről tudok és amit még tudni akarok, de közben meg mégis irtózatosan jó érzés tudatában lenni a nagy egésznek, aminek az apró mozgó, mozgató részei vagyunk.
gyerekként még talán ezek a dolgok nem tudatosulnak bennük, hanem tudattalanul élik meg ennek a nagy egésznek a varázsát, ráadásul úgy, hogy az idő nem kényszerként van jelen, hanem mint egy pihe-puha, körülölelő megfoghatatlan anyag, amihez alkalmazkodik az ember és a kialakított rendszerek által megtanulja érzékelni és használni. talán ez lehet az eszenciája a slow life-nak is, amit még gyerekként birtokolunk, aztán szépen lassan beilleszkedve a társadalmi normákba elveszítünk. folyton rohanunk, időhöz vagyunk kötve minden és minden által, keresztül, kasul, mint egy órási pókháló, amin fönnakadtunk, belegabalyodva a szálakba.
ezt kéne elsimítani és az elfeledett eszenciát visszahozni vagy a gyerekek segítségével újra megtanulni és alkalmazni a mindennapokban tudatosan, összhangban amindennel.
az elmúlt hónapokban az életünkre fókuszáltam, miközben persze a mindennapokat rohanva is éltük meg, igyekeztem lelassult figyelemmel szemlélni és nem csak tárgyként kezelni a minket körülvevő dolgokat. észrevettem, amit eddig még soha, hogy a banánpálmám egy-egy új levelet egy hónap alatt pöndörít ki. vagy amíg a reggeli kávém lefő, épp el tudok olvasni egy vagy két oldalt az aktuális könyvből, de az elmúlt napokban észrevettem, hogy közben a nap is feljön és csalogató fényeket varázsol a konyhába.
vagy a kutyasétáltatás alatt mennyi betűvel és számmal találkozik a gúz, amit aztán meg is kérdez és minden egyes választ elismétel, rögzítve a kis fejében a betűk és a számok izgalmas rendszerét. persze mindezt a bicaján egyensúlyozva, hogy idegbajt kapjak, hogy minek megy neki, vagy mit tör össze.
rájöttem, hogy kutyakajáért is akkor kell menni a Józsihoz, amikor nem rohanok, mert hogy nagy valószínűséggel ő is tudatában van ennek az eszenciának, és letlégyen bármilyen hosszú sor, ő nem siet, minden vevőre pont annyi időt szán, amennyit a vevő szeretne.
vagy hogy milyen jó érzés nyugodtan elkészíteni a vacsorát, odafigyelve minden egyes összetevőre, amiből aztán egy alkotás lesz, ajándék számunkra, akik elfogyasztjuk.
ezekkel  és még sok-sok hasonló felismerésekkel szeretném az életünket kitölteni. ez kellene, hogy fontos legyen, és ne a határozott vagy határozatlan munkaszerződés, a betartott időkeretek és az őrültebbnél őrültebb kacifántosan, már senki által nem értelmezhető szabályok.
erre vágyom...