2016. március 1.

a pörkölthegyen túl...

kérem szépen fejlődök! isteni, remek, olyan igazán igazi, ahogy az anyu, vagy a mama is csinálja, na pont olyan pörköltet sikerült tegnap rittyentenem. elégedett voltam magammal és a gyerekem is. igazán elismerően nyilatkozott még a ma esti vacsoránál is.
pedig aztán nagyon utálok főzni... az örült mindennapos logisztikában, hogy mikor, honnan, hova és aztán még a fityfiritty, meg hogy főzzek is, de nem mindegy persze, hogy mit... a legtöbbször pont nem azt szeretné ami van, vagy ha a kedvencét főzöm, akkor meg tuti csak szimplán vajas, sárga vajas kiflit kér és semmi mást... szóval így nehéz, és nem is inspiráló. meg több napig már ő se akarja ugyanazt. meg aztán két főre? vagy inkább másfélre? baromi nehéz. persze tudom, hogy még mindig könnyebb, mint mondjuk ötre, akik ötfélét akarnak. szóval csak csendben lázadok, és próbálom a jó oldalát nézni, és ha utálom is, valahogy élvezettel és szeretettel csinálni. 
mondjuk, ha hagymát pucolok, akkor hagyom, hogy folyjon a könnyem, és szemfestékem és egy kicsit sírok is, igaziból, mert jól esik. vagy ha tésztát gyúrok a pizzához, szinte majdnem minden héten, akkor a tészta pont attól lesz isteni jó, hogy a gyúrásba beleadok minden összegyűlt feszkót, és ütöm és csapkodom. nekem is jó, a tésztának is jó. vagy ha a hétvégi zablisztes gofrit sütöm, az azért is jó, mert közben mindent lehet csinálni. porszívózni, teregetni, telefont nyomkodni... mert ha véletlenül megégne az sem baj, mert én pont úgy szeretem, keményen és ropogósan. ha meg nem ég meg, akkor puha lesz,  és azt meg a gúz szereti. szóval ebben sincs már bosszúság.
azt hiszem ez lehet a fejlődés, alázatban és elfogadásban is... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése