2014. december 1.

a mi adventünk


elkezdtük az adventi ráhangolódást. lekerültek az őszi díszek az ablakból és közösen felraktuk a hópihéket. kicsi fiam lelkesen segített mindenben, hozta az asztalát, hogy álljak arra, majd édesen, mint általában minden új dolgot, a hópihéket is megsimogatta és megjegyezte, hogy anya, ez puha! fogd meg te is!
a mikulásnak is megírtuk már a levelet és minden nap előjön valami új gondolat a mi karácsonyi csodavilágukból.
a mai nap igazán a miénk volt. nem volt semmi kényszer, semmi nyomasztó fontos teendő. későn keltünk, hosszan reggelizünk, mesét néztünk, megbeszéltük, hogy mi legyen az ebéd. naná, hogy kedvenc, húsgombóc paradicsomszósszal. közben játszottunk, építettünk, karamboloztunk, nénósautót hívtunk és rögtönzött koncertet adtunk a nappali közepén.  kicsit később a konyhában az első kóstolásra szánt gombócot, miközben hűlt, egy aprócska kéz elcsente a konyhapultról, majd édesen hümmögve megjegyezte, hogy anya, ez jó, nagyon jó! kérhetek még? kell ennél több dicséret egy napra?
gyertyagyújtás előtt szerettem volna, ha sétálunk egyet a városban, de nem sikerült rávennem az indulásra. ez máskor sem könnyű. amit valahol értek, mert nekem is jó itthon. az édes otthon.
majd a jókor betoppanó barátok segítségével csak kijutottunk karácsonyi fényeket nézni és forralt borozni. hazafelé sétálva rá is jöttem, hogy most már tényleg kérem az égieket, angyalokat, abárkiket, hogy küldjenek egy férfit mellém, mert ez már nem lehet, hogy csak úgy vagyok képes a gyerekemmel és a kutyámmal egy szimpla esti sétára, hogy vagy egyikre vagy másikra valamelyik barátom ügyel. ennyit bírok...
majd baráti körben gyújtottunk meg a gyertyát, az elsőt. ez öröm, hogy vannak, hogy mellettünk vannak... és csak remélem, hogy mi is legalább ennyit adhatunk nekik, magunkból, odafigyelésből, önzetlenségből, barátságból...