naagyzévértékelés

megint eltelt egy év. huss... így mentek a napok, egyik a másik után. nagy merengésekre, világmegváltásokra az idén nem futotta részemről. más dolgom volt. már kezdem kapizsgálni azéletértelmét... de nem árulom el... peersze, mindenki jöjjön csak rá maga. valószínűleg úgyis mindenki oda fog kilyukadni, csak más-más úton...

na, de lássuk, milyen évet zárunk... mozgalmas volt, azbiza... egy percet sem unatkoztam. feladat volt mindig. most épp édesdeden itt szuszog mellettem... végre, csend van és nyugi... mindennap várom ezt  a percet, ezt a pár órát... de minden nehézségével és néha kilátástalanságával együtt jó ez így, ahogy volt. sok mindenre rávilágított és megtanított az egyedüllét, mármint a magam helyzetét tekintve az egyedüllét. kezdem megszokni azt, hogy gyerekem van... még ha furán hangzik is, de hazudik, aki azt állítja, hogy ezt egyik-napról a másikra meg lehet szokni... lassú folyamat ez, de van időm. szeretném jól csinálni (ezt tavaly is megfogadtam) és azt hiszem nagyon nagy hibákat nem vétettem a jóanyaság terén, hisz látom az arcán nap mint nap az elégedettséget, kiegyensúlyozottságot, örömöt... szeret engem... és én is nagyon... és ez ad erőt, hogy minden napot végigcsináljak, megszervezzem, lebonyolítsam, végigloholjam, mert nincs leállás. onnantól, hogy gyereke lesz az embernek nincs leállás. persze, gondolom, akik ezt családban csinálják és nem egyedül, ott egy picit más lehet... van kivel megosztani a terheket, örömöket, napokat, szabad órákat. de lesz jobb és lesz kerekebb az életem, tudom... 

a magánéletemben nem történt változás az idén (sem)... maradt a szextelen, társtalan élet... amit meg lehet szokni, meg a napi rutin... blablabla... de nem voltam egyedül, mert vannak barátaim... te jó ég, ezt minden nap megköszönöm az életemnek, hogy micsoda barátaim vannak... az évvégi, decemberi rohanás és karácsonyiőrület közepette a legmeghatóbb pillanat az volt, amikor végre egy délután-estébenyúlóan a barátaimmal egy asztal körül ülhettünk, otthon, nálam... vagy pár napra rá újra nálam a szőnyegen... ezt nagyon köszönöm nektek... igazi karácsonyi ajándék volt nekem... és remélem nektek is...

szóval ebben meg az a lényeg, hogy egy emberi életbe mennyi-mennyi öröm és szomorúság van, dehogy ezek mellé még belefér a barátok öröme, gondja, baja, búja, félreértése, mindene... hát az valami eszmélet... ez a sava-borsa a mindennapoknak...

magammal rendben vagyok, ezt bizton állíthatom... elfogadtam magam... a melleim megszűntek, mint ételtadó tejüzem és átvisszaminősültek nőségemet jelző testrésszé... a hasam laposságát tekintve jó úton haladok... minden nap teszek érte... a fejem... hát, asszem megnyertem pár migrénes rohamot, de hogy annyira tudjon fájni, hogy a wc kagyló ölelése adjon némi enyhülést... ez is az anyaság hozadéka lehet.

lett egy új koronám... neeem, nem a fejemen, hanem a számba... igazán szép darab, de remélem a többiek nem lesznek irigyek a szépségére és még bírják szusszal és kálciummal...

a lábam mérete asszem nőtt... úgy tűnik igaz az a mondás, hogy ahány gyerek, annyival változik az ember lábmérete...

a kicsiny lelkem viharai lecsitultak... odabent béka van...

idén nagyon szabadnak éreztem magam, még ha maga a tény, hogy gyereked van, nem épp a nagy szabadság szimbóluma, hiszem az van, amit ő akar (egy jó darabig)... de mégis... dolgozhattam otthonról... jöhettem-mehettem oda, ahova kedvem és a pénztárcám engedte... a rendszerünk működött mindenhol...

és az, hogy itt a családom, akikre számíthatok és bármikor hazajöhetek hozzájuk... bár már nem én vagyok az első, hanem az unoka... de ez így van rendjén... minden nap megköszönöm az életnek... 

a naagy kertátalakításban nagy lépéseket nem sikerült tennem, de az alapokat lehelyeztem, elültettem... lesz jövőre ez meg az az asztalunkra...

szóval panaszra nincs okom, vidáman és elégedetten zárom az évet és jó reményekkel vágok bele az újba...

csak az idei évnek van vége, a történet, az életem folytatódik...

fehér

erdőben jártam, sok színeset láttam... kezdek túlpihent lenni, de továbbra is élvezem az itthonlétet... a telet... a havat... a hegyeket... a reggeli kávét pálinkával... a kádban fürdést... a társaságot... a családot...

fotóriport Évi után kedvet kapva... hegyimódra a szabadban...

üzenet északról

idén valahogy elmaradt a saját készítésű képeslap, amit mindig nagyon lelkesen küldtem postán minden kedves barátomnak, rokonomnak... nézzétek el nekem... jövőre ígérem megint lesz...

most meg gyorsan egy kép innen északról... igazi hóval és velünk...

és hát mit is kívánhatnék, mint boldogságot, egészséget, igaz barátokat, társat, szerelmet, családot, csacska-szőrös négylábút, meleg otthont, teli hűtőt, termő kertet, munkahelyet, önmegvalósítást, harmóniát kívül, belül...

köszönöm, hogy vagytok és, hogy részesei vagytok az életünknek... boldog karácsonyt!

mintha először

jöttem volna keresztül az országon, annyit bénáztam a hazaúton... de mivel nem először tettem, ezért a csacskaságom, balgaságom rovására írom és arra a tényre, hogy anya vagyok és ezen egyszerű okból kifolyólag nem értesülök minden változásról az országban (nem nézek híradót, nem hallgatok magyar rádiót, nem olvasok sajtót, e-mailen nem kaptam értesítőt és az FM4-en sem mondtak el minden történést, ami kis országunkban zajlik). mindenesetre elbénáztam az utat kissé, na...

az indulásom napja sem volt szerencsés választás (péntek dél), de szeretem a kihívásokat, mit nekem, hogy majd az egész ország ilyenkor indul útnak. de hogy annyira béna legyek, hogy nem megyek ki a lágymányosi hídra vezető kijáraton, mert időközben átnevezték rákóczira és mivel nem a megfelelő szöveget láttam, még ha a kijárat bazira ismerős is volt... hát ez balgaság... és tájékozatlanság... de akkor is kapja be az o..., hogy nem bírta alávésni, alávésetni a régi nevet... meg mégis mi a f... ért kellett átnevezni... na, mindegy... egy nagyon kedves benzinkutas miután persze kinevetett, hogy nem tudtaaad?! útbaigazított, hogyan is találok vissza az egérútra...visszataláltam... aztán átdöcögtünk a büdös fővároson, jó lassan...

aztán amikor már majdnem hazaértünk volna, az utolsó benzinkút mellett vidáman elhajtottam, gondolván magamban, na megpróbálom, hazaérünk-e egy tankkal... majd miután eme gondolat átvillant csacska, balga agyamon, kigyulladt a tanklámpa (lehet nem is ez a neve)... és azért még jócskán voltak kilométerek... és tél van...és hideg... és ahova megyek ott hó is és jég is jócskán és baszott emelkedők, ahol aztán tolni kell neki, rendesen... és nem mellesleg van egy gyerekem is a hátsó ülésen, a barátnőmmel, elől meg az ebem... szóval ez nem csak balgaság, de felelőtlenség is volt a részemről... de olyan biztos voltam abban, hogy elég lesz a benzin... de azért támadt egy kicsi aggodalmam, miután egy újabb bakit elkövettem, hogy megint elmentem e megfelelő kijárat mellett és szépen haladtam a szlovák határ felé, világító tanklámpával... oooh, én balga... de aztán visszakeveredtünk... sötét volt már és hideg és már más autóval sem nagyon találkoztunk... mer'hogy a világ vége felé tartottunk... a barátnőm meg is kérdezte, amikor elhajtottunk egy buszmegálló mellett, hogy jéé... erre járnak buszok is?... nem baz... akik itt élnek innen már se ki, se be...

a lámpa villogni kezdett... ajjajjjj, fogalmam sincs, ilyenkor meddig bírja... de bevetettem gazdaságosIvi trükkjeimet és lejtőn le, csak gurultunk, más helyzetekben meg próbáltam minél kevesebbet váltani és nyomni neki... még szerencse, hogy kicsiny falum is egy völgyben terül el... szépen lecsorogtunk... és hazaértünk, az udvarra is beálltunk... tudtam, hogy sikerül... de azért megkaptam a fejmosást... és igen, többet nem csinálok ilyet, nem leszek ilyen balga... ígérem...

egy piros csík

felragasztva szigszalaggal  az előszobahalkonyhában sok mindenre jó.

képes megállítani a feldúltan érkező barátnőt, aki sáros csizmájával a nappaliétkezőgyerekszobadolgozószoba szőnyegén állt meg eddig, és nem mellesleg az ő javaslatára folyamodtam e tettemhez, mer'hogy nem érezte, hol a határ... és működik... másoknál is...

és még a gyerekemet is leköti hosszabb-rövidebb időre... ez meg mi a szösz lehet?... hogy került ide? ... és hogyan kéne onnan felszedni?... de idővel akár az autói startvonalát is jelezheti... 

DIYivi rovatát olvashattátok...

mániáim

márpedig nekem is vannak. nem olyan sok, de van. gondolom ezek majd az évek számával szépen gyarapodnak, ahogy egyre inkább ragaszkodok majd a jól bevált, kedvenc ehhez, ahhoz.

egyik ilyen mánián a tea, pontosabban a piros tea. csodás látvány, ahogy a forró vízben feloldódó filter vagy a darabos tea szép piros csíkokban sötétre színezi a vizet. a legjobb a darabos, amit jobb nem is ízesíteni semmivel, mert a gyümölcsdarabok kiázó ízkeveréke adja meg az igazi élvezetet. és nem mellesleg a forró víztől rövid életre kelt gyümölcsbogyókat el is lehet majszolni...

álmos hétfő rovatom

nincs is nagyobb öröm ezen az álmos hétfőn, mint végre kemény kis golyócskákat találni a gyerekem pelenkájában...

meg aztán mindig tanul az ember valamit... soha ne hagyd őrizetlenül a gyereket egy darabka csokival.

ami neked egy darabka (20,7g), az neki arra is elég hogy a nappali kanapéját, komódját bekenje vele és még bőven jut az arcára... a kezére... a ruhájára... a padlóra... a szőnyegre... és még a csomagolásban is maradt...

őrlők és trükkök

banyek, szinte észrevétlen az elmúlt hetekben 2 újabb foggal gyarapodtunk. ma kisebb erőszakot elkövetve fürdés közben belemásztam a gyerekem szájába, hogy megnézzem mi a szitu... két őrlő. sejtettem, hogy ezért volt a sok híg fos és a hajnali ébredés...

és futottatok már össze a gyereketekkel hajnalban az ajtóban (miközben persze a kiságyban lett volna a helye)? én igen... kisebb szívbaj és szomorú na meg persze büszke felismerés kíséretében... innentől már magától is képes az ágyamba sétálni...

és már nem csak a kiságyból, de a lakásból való kijutáshoz is megtalálta a megfelelő módszert (a kép homályos, mert nagyon gyorsnak kellett lennem)

 a kis szabadulóművész

92

év. majd egy évszázad... ennyit élni, én már nem is remélek. nagyon soknak tűnik. vajon milyen gondolatokkal fekszik és ébred, aki ennyi idős? 

a szomszéd nénin nem látom a feladást és a beletörődést. teszi a dolgát minden nap. főz, mos, takarít. önellátó. különösebb segítségre nem szorul. maximum, ha valamit nem tud elolvasni már nagyítóval sem, akkor szokott bekopogni hozzám, vagy hogy címezzem meg a borítékot, töltsem ki a feladóvevényt, esetleg vegyünk egy új tv-t, illetve ha társaságra vágyik és csacsogni akar a múltidőkről. van miről, megélt pár dolgot, beutazta a skandináv országokat, amit irigylek is tőle nagyon. már szinte mindenkit túlélt, de életvidám és tornázik minden nap, és ha fáj a lába felkerekedik és elsétál a piacra (ahova még én sem megyek gyalog), mert mire visszaér, már bejáratódott a lába... imádják az állatok és a növényeket az udvarunkon, ha már csak tapogatva, mert nem nagyon lát, de megmetszi és gondozza, hogy jövőre is legyen sok-sok virága. és mindig ültet, hogy legyen még újabb virág... talán megéli... szeretnénk... mert nagyon hiányozna, ha nem lenne... a bölcsessége, a tapasztalata, a gondossága, a figyelme, a lénye...

 isten éltesse, drága Ilonka néni...

anyaszabadnap

emlékszem régen a vasárnapokat soha nem komáztam. amolyan hétfői, munkakezdős ideges nyomás volt bennem. úgy tűnik ez változott, sőt, amióta rendszeressé kezd válni a vasárnapi apanap, aminek egyenes következménye az anyaszabadnap. egyszerűen várom a hét e napját. egész nap magam lehetek, kikapcsolhatok, feltöltődhetek, szabad vagyok... és bevallom néha még el is feledkezem arról, hogy anya vagyok...

a mai nap is ilyen volt. magam voltam a csajokkal. nem terveztem semmit, hagytam a lakást úgy ahogy van és elautóztunk a barátnőmhöz a hóesésben. (hópihéim az ablakban jól időzítve)

isteni ebédet kaptunk, megjegyzem annyit, hogy meg most sem vagyok éhes. a levest állítólag a mama elcseszte, hát nem tudom... szeretnék minden nap ilyen elcseszett levest enni...

az időjárás nem épp sétára való volt, de ha már az ebeink is vendégeskedtek és sáros tappancsaikkal jobb volt nem beengedni őket a házba, egy nagyobb séta nekik is kijárt. cafatul néztek ki, de baromira élvezték, és bevallom mi is. mert a látvány és a hely... basszus... szedtetek már decemberben virágot? mert mi igen.

a köd és a felhők mögül homályosan kikandikáló Kőszegi-hegység előtt a végeláthatatlan, süppedős sáros szántóföld sárgállott a repcétől, melynek közepében a barátnőm fekete kabátban és rózsaszín gumicsizmában szedte csokorba az eltévedt, átvert virágokat... a látvány keserédes volt, de mégis szívet melengető és kihagyhatatlan...

a csokor sárga decemberi csoda már itt virul az asztalomon, a begyűjtött fagyöngy masnikra vár... az első adventi gyertya elfújt illata még az orromban... a szívemben béka béke van és remény... az advent izgalma és öröme beköltözött hozzánk...